Amit manapság a „lakott terület kezdete/vége” táblák jelölnek, azt 100 éve még feltűnő kövek hirdették, bár ez nagyjából. Az ún. határkövek ugyanis nem a lakott terület, hanem a település határára kerültek. Budapesten több mint háromszáz volt belőlük.
„Eddig és ne tovább!” – így az emberiség egyik legősibb mondása. A határok kijelölése kezdettől fogva emberi tevékenység, a haladás záloga, a béke bizonysága, egyúttal minden bajok forrása, hiszen
az soha nem vezet jóra, ha a határ kijelölésével az egyik fél nem elégedett.
Kezdetben persze ez is pofonegyszerű volt. Elég volt egy folyó, erdő, vagy bokorcsoport, egy feltűnő fa, de fejlődés ide is elért, megjelentek a mesterséges határjelek, amelyeket már az ember állított elő és állított fel. „Az egyes községek határának vonalait barázdákkal v. árkokkal, a vonalak törési pontjait pedig maradandó jelekkel, pl. halmokkal, fa- vagy kőoszlopokkal jelölik meg. A magánbirtokok közül, amelyek határának megjelölését a törvény (1894: XV. t.-c.) rendeli, a nagyobbakat árokkal és élősövényekkel vagy sorfákkal veszik körül, a kisebbeket pedig barázdákkal, mesgyékkel különítik el s azok végpontjaira kisebb fa- v. kőoszlopokat a tulajdonos nevének kezdőbetűivel ellátva ásnak le” – írták a Révai Nagy Lexikonának „határjelek” szócikkében 1911-ben, de a témáról sokat elmond, hogy
a következő szócikk a „határjel-hamisítás”
Bár ez inkább rongálás volt, mint a pénz- vagy okirathamisításhoz fogható „művészi” megnyilvánulás. „Megkülönböztetendő: 1. a határjeleknek szándékos és jogtalan megsemmisítése, kidöntése, szétrombolása, felismerhetetlenné tétele v. áthelyezése; 2. egyszerű megrongálása, a feliratnak olvashatatlanná v. felismerhetetlenné tétele” – írta a Révai, amit azért érdemes ide citálni, mert ennek alapján, 110 év múltán, az időt (úgyis mint időjárást) vádolni lehetne, nem beszélve mindazon naiv munkásemberekről, akiknek az érvényét vesztett határjel – általában határkő – az útjában állt, és miattuk nem tudta elvégezni rendesen a munkáját. És azt sem tudta, hogy mi az, amit elpusztít…
1873-ban Budapestet is határkövekkel rakták körbe, akkor ennek még közigazgatási jelentősége is volt, mára jelképessé vált e gesztus: „kijelölték az új fővárost”.
„Találkozott-e már Ön, kedves olvasó egy igazi budapesti határkővel? Számomra az első alkalom meglepetés volt és igazi emlékezetes élmény – írja Ráday Mihály Dr. Szentpétery Tibor határkövekről szóló könyvének (A XVIII.–XIX. században kihelyezett BUDAPESTI HATÁRKÖVEK albuma – Budapesti Városvédő Egyesület/Keraban, 1995) előszavában, a régiségek iránt tisztelet jegyében, ám egyúttal azt is igazolva, hogy hiába „vésték kőbe”, a határjelek is felejthetők. Vagy mégsem?
Az ember sétál a Svábhegyen, egyszer csak lát egy kőoszlopot. Az oszlop nagyobb, mint magyarországi régi kilométerkövek (amelyekből ma már alig van egynéhány az országutak mentén), nem emlékeztet sírkőre, szobortalapzatra, s teljesen érthetetlen, hogy miért pont ott áll, ahol megpillantjuk
– folytatta Ráday. – Közel mentem, s alig kivehető feliratait elkezdtem böngészni. Az oszlop egyik oldalán a főváros, a másikon Hidegkút neve, olyan egykor önálló településé, amely már régen a főváros részévé vált. És persze mindezt kiegészíti egy évszám. És amikor eszembe ötlik, hogy ez nem is lehet más, mint az 1873-ban egyesült főváros és az (akkor még) szomszéd település határát mutató jel, már nézek is körül, keresem a következőt.
Aztán munkám során újabb és újabb levelek, nézői bejelentések témája egy-egy hasonló, de kidőlt megmentésre érdemesnek tartott oszlop sorsa” – folytatja Ráday, ami azt bizonyítja, hogy ezek a száz éveken át oly fontos alakzatok, a 20. század második felében hamar elveszítették a jelentőségüket. Ugyanakkor jelentős régiségekké léptek elő – amelyeket érdemes megőrizni az utókor számára. Budapesten különösképp. 75 évvel ezelőtt, Nagy-Budapest létrejöttével ugyanis érvénytelenné váltak e határkövek – de egyúttal emlékoszlopokká is váltak, amelyekhez odabiggyeszthették volna: „itt húzódott Budapest határa 1873-1950 között”.
Nem biggyesztették.
Ráday Mihály harminc évvel ezelőtt hívta fel a figyelmet ezen értékeinkre, a huszonnegyedik órában. A határkövekkel addig senki nem foglalkozott, sorsuk negyvenöt éven át egyedül az aktuális tulajdonoson múlott. És ha csak abból indulunk ki, hogy 1950-1995 között hány lakótelep, bevásárlóközpont, áruház, raktár, garázs stb. épült, hány kilométer műút, új utca létesült, nem csoda, hogy míg 1940-ben a főváros 325 határkő ölelésében létezett, a kilencvenes évekre javarészük eltűnt/megsemmisült/beépült/leépült.
Ami megmaradt, és nyoma is van, az nagyban köszönhető Dr. Szentpétery Tibornak, aki kellő elszántsággal kezdte kutatni a régmúlt különös sorsú emlékeit.
„Végre, valaki vállalkozott, hogy mindet felkeresi, begyűjti. Szerencsére csak képletesen, hiszen a helyükön kell maradniuk.
Dr. Szentpétery Tibor végigkutatta hegyen-völgyön, erdőn és mezőn, házak udvarán, kerítések szélén az összes ma még fellelhető határkövet. Köztük azokat is, amelyeket múzeumba szállítottak” – írta Ráday Mihály.
Minden bizonnyal ez a könyv – amit rajongói csak „Kék könyvként" emlegetnek – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen figyeltek fel a határkövekre, s azok az azóta eltelt harminc évben korántsem szenvedtek oly veszteségeket, mint az azelőtti évtizedekben. Miként arra a kiadó is felhívja a figyelmet, „a kiadás óta sokat változott a világ”, és a GPS-nek hála már sokkal precízebb térkép készülhetett, hiszen lelkes túrázók összegyűjtötték a határkövek koordinátáit. „Nagyon szép feladat a könyvben szereplő határkövek összevetése a geocaching.hu közösség budapesti határkő poi adatbázisában megadott GPS koordinátákkal, melyeket ide kattintva lehet letölteni a még hatékonyabb keresés érdekében, sőt meg lehet nyitni valamilyen applikációval vagy a Google Earth Pro Fájl parancsával” – jegyzik meg a könyv frissített ajánlójában.
A gondoskodás szép példája, hogy 2021-ben Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata számára magától értetődő volt, hogy felújítsák azt a határkövet, amely kettétört. Az önkormányzat hangsúlyozta, hogy
a kő nem pusztán a határ kijelölésére szolgáló jel, hanem egyfajta emlékmű is
az évszázadok óta vita tárgyát képező Buda és Óbuda határán.