1867. június 8-án – 158 évvel ezelőtt – koronázták meg I. Ferenc József királyt és Erzsébet királynét a Mátyás templomban, megpecsételve és lezárva ezzel a Kiegyezést, ami Budapest előtt is megnyitotta az utat, hogy pár évtized alatt rohamtempóban fejlődő metropolisszá váljon.
Van az a gyermekmondóka, hogy „Egy szög miatt a patkó elveszett, a patkó miatt a ló elveszett, a ló miatt a lovas elveszett, a lovas miatt a csata elveszett, a csata miatt az ország elveszett…”Ennek a mondásnak az inverze is sokszor érdekes “mi let volna ha” gondolatkísérleteket indíthat el.
Lenne e- Erzsébet körút forgalmas 6-os villamossal, lenne-e Szabadság híd (szül.: Ferenc József híd), de lenne-e Andrássy út és kisföldalatti, bérpaloták és vásárcsarnokok, Opera és Tőzsdepalota, pályaudvarok és víztárolók – ha nincs az 1867-es Kiegyezés?
Az 1848/49-es szabadságharc alatt Magyarország trónfosztottnak nyilvánította Ferenc Józsefet, de új uralkodót nem választott, a leverése után pedig a véres megtorlásokat egy politikai elnyomás és közigazgatási „megszállás” követi – a hivatalos nyelv a német, rendeleti úton folyik a kormányzás, rákényszerítik Magyarországra az osztrák iparjogot, büntetőjogot, a gazdaság és a kulturális élet fejlődése korlátozott.
Ez rossz Magyarországnak is, de az 1850-es években egyre inkább tarthatatlan a Habsburg utalkodónak is, a világpolitikai átrendeződéseket felismerve és kihasználva Deák Ferencék meg is kezdik a politikai közeledést és tárgyalásokat, aminek vége az 1867-es Kiegyezés, Andrássy Gyula miniszteri kinevezése és kormányalakítása februárban és természetesen a díszes koronázási ünnepség Pest-Budán júniusban.
A koronázási ünnepségről az akkor még csak kilencéves tragikus sorsú trónörökös, Rudolf herceg az iskolai fogalmazásában így írt a nagy napról:
Rengeteg mágnás és tiszt volt a templomban, és amikor a zene felhangzott, megjelent a prímás, sok katolikus és görög püspök, és még nagyon sok más pap is. Aztán jött papa és mama. Mama leült egyfajta trónra, papa pedig az oltárhoz ment, ahol jó sok latin szöveget olvastak fel... Utána megszólaltak a dobok, Andrássy és a prímás pedig papa fejére helyezték a koronát. Ezután Papa kezébe helyezték a császári országalmat és a jogart.”
Az ünnepségen résztvevő svájci követ jóval árnyaltabban írt az eseményről, de hát nem is egy kilencéves királyi sarj volt.
„Pompája és valóságos nagyszerűsége, ragyogása ellenére az egész menet mégis egy karneváli maszk benyomását keltette a szemlélőben. Ez a középkori maradvány egyszerűen nem illik korunkhoz. Emellett rendkívül furcsa benyomást kelt az a mód, ahogyan az a férfi, akinek a halálos ítéletét Ferenc József császár 1849-ben írta alá, és akinek a nevét Pesten az akasztófára szegezték, most, tizennyolc év elteltével, felteszi a koronát uralkodó fejére, akinek ma a legnagyobb bizalmát élvezi”
A kiegyezéstől az első világháborúig tartó korszakot, melyet Ferenc József regnálása jegyzett, utólag gyakran emlegetik a „a boldog békeidők” vagy az „aranykor” jelzőkkel, ami bár leegyszerűsítő megfogalmazás, tagadhatatlan, hogy a korszakban az ország, de kiváltképp Budapest fejlődése olyan irányt vett és olyan ütemben zajlott, aminek a mai napig (haszon)élvezői vagyunk.
