Amikor 1874-ben megindult a gőzös vontatta fogaskerekű vasút, Jókai Mórnak két évtizede volt birtoka a Svábhegyen. És komolyan is vette a szőlősgazda szerepét.
Jókai kétkönyves regényfolyama az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán 1854-ben jelent meg – összesen nyolc kötetben. Az író a nagysikerű művek honoráriumából birtokot vásárolt magának az ekkor még szinte lakatlan Svábhegyen, de nemcsak azért, hogy itt alkosson és pihenjen. Úgy vélte, ha már földbirtoka van, tegyen is úgy, mint egy földbirtokos, sőt mint egy elszánt földbirtokos… És ebben sem vallott kudarcot: nemcsak meghonosította a szőlőművelést ott, ahol addig csak az erdőgazdálkodást és a bányaművelést ismerték; kifogástalan mintagazdaságának a csodára jártak. Ez lett a veszte.
Jókai szőlőjének és borának híre lett, s az 1870-es években önjelölt szőlősgazdák hada szállta meg a környéket. „De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, amíg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az.
Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulatókertjének négyszázados hársfaóriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat,
és szőlőt ültettek mindenüvé. A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk bosszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdők kiirtásával elapadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunáról kellett fölhordatni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása” – írta Jókai Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat 1893-ban megjelent kötetének Budapesti élet Jókaitól című fejezetében.
Ennek fényében válik érthetővé az is, hogy az író miért lett módfelett ideges fogaskerekű építése miatt. De mivel megakadályozni nem tudta, maradt a morgolódás. Így jött el az ünnepélyes megnyitó napja 1874. június 24-én. Természetesen Jókai is meghívottak közt volt, de esze ágában sem volt megjelenni.
„A fővárosi közönség pesti része csoportonként özönlik most kifelé a legszebb kirándulási helyére. A Dunán közlekedő apró »csavargó gőzösök« (így nevezték el a csavargőzösöket) állomásai valóságos ostromnak vannak kitéve ugy az alkonyat közeledte felé. A lánczhidtól induló budai közúti vaspályán 60 kr-ért válthat az ember jegyet az egész útra és vissza, a lóvonatu vaspályán elérkezik a városmajorig, hol a hegyi pályának csinos telepén már ott prüszköl és szuszog a fűtött mozdony” – számolt be az ünnepi eseményről a Vasárnapi Ujság, amely komplett útleírással is elszórakoztatta olvasóit olyan részletekre is kitérve, mint a lipótmezei tébolyda és az épülő Margit-híd.
Vidéki olvasóink, ha a főváros felé jönnek, el ne mulasszák megtekinteni ezt a helyet. Oly élvezettől fosztanák meg magukat, melyet egész életükben okuk lenne sajnálni
– jegyezték meg természetesen a fogasra, Svábhegyre, és nem a tébolydára utalva,
Jókai Mór valószínűleg rájött, hogy jelentős élvezetek vannak kilátásba helyezve: a svábhegyi végállomás szomszédságában lévő villájából láthatta ugyanis azt az izgatott sürgés-forgást, amely a megnyitóval járt, s nem tudta kivonni magát a hatása alól. Olyannyira nem, hogy amikor meghallotta az induló vonat füttyjelét… De innentől adjuk át a szót Ágai Adolfnak, a Borsszem Jankó című élclap alapító-főszerkesztőjének, aki így emlékezett vissza a jeles napra Utazás Pestről-Budapestre című kötetében: „Az első váltónál egyszer csak elibénk szegül Jókai, aki svábhegyi kert és háztulajdonos létére jogot váltott, úgy mondá, a vonat megállítására. »Egy tapodtat se nélkülem, míg föl nem vettetek arra a teaforraló masinátokra.« parancsolá. Hollán Ernő államtitkár, s az ünnepi hadsereg fővezére, nevetve állítá meg a vonatot. Jókai árkon-bokron keresztül, kökény-tüskétől megszaggatott attilával, nyári parókáját lengetve, gyöngyöző homlokkal kapaszkodott fel hozzánk.” Jókai nem örökítette meg felkapaszkodását, ezért minden okunk megvan, hogy Ágai kissé kiszínezte a történetet, amelynek legfontosabb szereplője nem Jókai, még csak nem is a fogas, hanem az avatót követő „bankett”volt.
„Az Eötvös-villában aztán úgy felavattuk ezt a hegyi vonatot, hogy lemenet még a vonat kürtője is félre hajlott. Az Eötvös házban ittuk meg áldomását ennek a vasútnak, mely kurjantásnyira tolta a Svábhegyet a fővároshoz”
– írta Ágai, így nem véletlen, hogy a Borsszem Jankó tudósítása is elsősorban az emelkedett hangulatú eseményre fókuszált, elsősorban Hollán Ernő dagályos tósztját parodizálva, amelyet csak azért érdemes idézni, mert ma is előfordulnak az efféle politikusi semmitmondások, bár kevéssé választékos előadásban: „… e fogaskerekű vasútnak három tekintetben van roppant jelentősége: nemzetgazdasági, kereskedelmi és hadászati jelentősége. Technikailag véve e pálya csak látszólagos emelkedést mutat. Amennyit megyen fölfelé, épen annyit jön lefelé, tehát compensálja magát s e szerint sik pálya, könyörgöm alásan. Nemzetgazdasági és kereskedelmi fontossága szembeszökő. Az emelkedő vasút a talaj árának emelkedését jelenti. Mentől értékesebb a telek, annál olcsóbb házakat lehet rá építeni, melyek idő múltával semmibe sem kerülnek”. A Borsszem Jankó Jókait idézve meglehetősen szűkszavú: „ – Mert uraim, e hegyek lakossága lelkes és önfeláldozó, hazafias és szorgalmas. Ha sváboknak hijják is őket, én, ki 25 éve lakom közöttük, biztosíthatom, hogy egészen olyanok mintha magyarok volnának” – mondja az író, és őszintén szólva, sejtelmünk sincs, hogy ebben – aktuálisan – mi volt olyan vicces azonkívül, hogy Jókai elég hamar megbékélt a fogaskerekűvel.
És a véleménye később sem változott. Idézett 1893-as írásában a fogaskerekűról, s annak meghonosítójáról, a Magyarországot többé el sem hagyó Cathry Szaléz Ferencről is elismeréssel szólt. „A véletlen (azt mondják, egy regénynek a hatása) odahozott ekkor egy svájci vállalkozót (Cathry), aki megkísérté a lehetetlent, a költő fantazmagóriájának megtestesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését föl, a Svábhegy tetejéig. Ugyanez összevásárolta a vasút közelébe eső telkeket. Előtte való évben úgy elpusztítá egy apocalypticus jégeső az egész Svábhegyet, hogy örült, aki menekülhetett a telkétől. S a vállalkozó azon a gyakorlati oldalon kezdte, hogy a parcellázott telkekre nyaralókat építtetett, amelyeket sok évi törlesztésre áruba bocsátott. Így támadt néhány év alatt egy új villacsoport, mely mai napság már egy egész városrésszé nőtt kényelmes, ízléses épületekkel s pompás kertekkel és parkokkal." Jókai szavaiból kicseng ugyan a lokálpatrióta büszkesége, de sorait mégis így zárja: „S a múltat, amikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, amikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kígyó zörgött, az udvaron végig sétált a tüskés borz, amikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak, – csak a vén poéta álmodja még vissza, a ki azokat mind szemeivel látta”.