Hatvan évvel ezelőtt, 1965. március 15-én kezdődött és több mint egy hónapig tartott a Nemzeti Színház épületének megsemmisítése a Blaha Lujza téren. Az utókor a hatalom szándékos károkozásaként tartja számon az épület elpusztítását, bár ezt nem lehet bizonyítani.
1961. március 18-án a Nemzeti Színház igazgatója, Major Tamás az irodájában tartott sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a társulat ideiglenes jelleggel kiköltözik a Blaha Lujza téri épületből, és április 16-tól a Madách Színház felhagyott Izabella téri épületében tartja előadásait. Major elmondta, hogy az üresen álló Izabella téri épület (amely jelenleg a Magyar Színház otthona, az 1964 óta Hevesi Sándor nevét viselő téren) lehetővé tette, hogy Nemzetiben jelentős felújítási munkálatokat végezzenek; vonatkozik ez az elektromos berendezésekre és a tetőszerkezetre. Április 15-ig a megszokott helyen folynak az előadások, április 16-án azonban a Nemzeti Színház már az Izabella téren nyitja meg kapuit. A költözködés tehát nem érinti az előadások folytonosságát – jelentette ki a direktor.
Szép, új tetőzet
Major jelezte azt is, hogy a költözésnél sokkal nagyobb probléma a bérletesek kiszolgálása; az Izabella téri színházba ugyanis csak 850 néző foglalhatott helyet, szemben a Nemzet 1100 fős nézőterével. „Ez szükségessé tesz bizonyos átcsoportosítást. A kérdést úgy kívánjuk megoldani, hogy minden bérlettulajdonosnak név szerint is írunk, s megkérjük, hogy látogasson el személyesen megbeszélni az esetleg mutatkozó problémákat, így remélhetően közmegelégedésre sikerül majd minden vitát megoldani, s egyetlen nézőt sem ér károsodás” – mondta Major Tamás.
Mindezt azért idézzük, mert a leírtakból egyértelmű, hogy a hatvanas évek elején még semmiféle szándék nem volt arra vonatkozóan, hogy döntő változásokat eszközöljenek a Nemzeti Színház épületével kapcsolatban. 1961 nyarára a bérletesek problémája is megoldódott, és az épület tetőzetének cseréjét is megkezdték. De azt is csak ezen a nyáron írták meg a lapok, hogy a költözést egy konkrét esemény is megelőzte. Amely katasztrófával is végződhetett volna.
A színházban még próbáltak, mikor – szerencsére az üres nézőtérre – nagy gipszdarab hullott le a mennyezetről. Az utcai fronton a kőpárkányról potyogtak apró darabkák az úttestre. Végül a legnagyobb ijedelmet az okozta, mikor a jegyszedőnő a kakasülőnél fent felfedezte, hogy a gipszből készült, mennyezetet tartó férfifigurák közül az egyiknek lerepedt a nyaka, a másikat hosszában szeli ketté egy hatalmas repedés
– írta az Esti Hírlap a márciusi tetőomlásról, de beszámoltak arról is, hogy a felújítási munkálatokat megnehezítette, hogy nem tudták lokalizálni a hiba okát, majd miután ez végre sikerült, nem találták az épület tervrajzait, ami ugyancsak megnehezítette a munkát. Ennek ellenére csak egy hónapot csúsztak, a társulat 1962 januárjában költözhetett vissza a Blaha Lujza térre.
Egymásnak feszültek
A közönség aligha sejtette, hogy a társulaton belül igen mérgező légkör alakult ki 1960-ban, a Nemzeti meghatározó alakjának, Gellért Endre főrendezőnek az öngyilkossága után. Major Tamás nem elégedett meg az igazgatói titulussal (amit 1945 óta viselt), és Gellért helyébe (is) lépett. Csakhogy Marton Endre személyében még egy főrendezője volt a Nemzeti Színháznak, aki nem szívlelte Majort (és viszont). A két főrendező rivalizálása nyomán 1962 tavaszára olyannyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy
hivatalosan a párt nevében, ám valójában a társulat nyomásra maga Aczél György lépett a tettek mezejére, s váltotta le Major Tamást igazgatói posztjáról, viszont főrendezőként és színészként maradhatott.
Amilyen színes egyéniség volt Major, annyira volt szürke hivatalnok az utódja, Meruk Vilmos, aki kinevezése előtt tíz évig a Művelődési Minisztérium Színházi és Zenei Főosztályát vezette, 1964-től, a Nemzetiből való távozása után pedig ugyancsak a Művelődési Minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályát, hogy aztán 1971-ben immár kubai nagykövetként érkezen karrierje újabb állomásához. Major Tamásnak az élete volt a Nemzeti Színház, Meruk Vilmosnak a munkahelye.
Ennek ellenére vagy éppen ezért, Meruk kétéves igazgatósága idején történtek a sorsdöntő változások a színház történetében. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1963. december 3-án határozatot hozott, hogy a harmadik ötéves terv keretében a Nemzeti Színház számára új épületet kell emelni. A javaslat kitért arra is, hogy a színház társulatának átmeneti elhelyezését 1964 júniusa és 1966 szeptembere között a Nagymező utcai volt Petőfi Színház épületében, azt követően pedig a korábbi ideiglenes játszóhelyen, az Izabella téren kell megoldani. A határozat kijelölte a Nemzeti Színház új épületének helyszínét is: a Dózsa György úton, a Városliget magasságában, ahol a Sztálin szobor állt.
Útban volt
A sorok közt olvasva nyilvánvaló, hogy a régi épülettel nem számoltak, ha ekkor még nem is volt szó bontásról. Konkrét lépést csak 1964 elején tett az Országos Tervhivatal, amikor javaslatot terjesztettek be a Nemzeti Színház épületének szanálásáról. A bontás elsődleges okaként a metróépítés szerepelt. Az eredeti tervek szerint a metró Blaha Lujza téri megállója a Rókus kórháznál lett volna, ám ezt az ottani talajviszonyok nem tették lehetővé. A Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében már nem volt ilyen probléma. Viszont kiszámították, hogy a talajmunkálatok hatásait a színház épülete csak akkor tudná stabilan elviselni, ha a falakat megerősítenék. Ám kiszámították, hogy mintegy 20 millió forintot tennének ki az ezzel járó költségek, amit ezek szerint sokallottak. Noha csak március 27-én kelt hivatalos határozat arról, hogy a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületének el kell tűnnie a föld színéről, az Esti Hírlap újságírója már március elején elmagyarázta az olvasóknak, hogy a hivatalos indoklás mellett még miért van szükség a bontásra.
„Megéri? Az új kérdésre a városrendező szakemberek egyöntetű válasza: nem! Érvelésük az, hogy az épület rozoga, sőt, veszélyes, olyannyira, hogy még a kétszintű útkeresztezés és a földalatti állomásának építése nélkül is szükség lenne az alapfalak megerősítésére.
De vajon miért áldozzanak erre nagy összeget? Műemlék? Egyáltalán nem az. Dekoratív épület? Korántsem, sőt, hátránya az is, hogy hátát mutatja a Nagykörútnak.
Avultsága nem is a legnagyobb hiba, de az már igen, hogy rossz az akusztikája” – olvashatták a lapban, arról viszont egy szó sem esett, hogy ha ennyire rozoga az épület, miért kellett ugyancsak milliókat rákölteni két és fél évvel korábban. Pedig e kérdést érdemes lett volna feltenni a fővárosi tanács névtelenségbe burkolózó illetékeseinek, akik a Magyar Nemzetnek nyilatkozva már arról beszéltek, hogy a Nemzeti Színházat akkor is le kellene bontani, ha nem építenének metrót. „Szükségessé teszi a lebontást az, hogy a színház épülete – amely a múlt században, 1875-ben is provizórikus jelleggel, maximálisan 50-60 éves használatra alkalmasan épült –, ma már igen elavult. Ha a régi Nemzeti Színház felújítása mellett döntöttek volna, rendkívül nagy költségekkel sem segíthettek volna azon az egyáltalán nem elhanyagolható körülményen, hogy az építészetileg felújított színház is korszerűtlen maradt volna. Ma a Nemzeti Színház nézőtere, színpada, színpad mögötti része, teljes technikai felszerelése elavult, és
ezen sem tatarozás, sem részleges átépítés nem segíthetne, így sok pénzért olyan színházépületet újíthatnánk fel, amely egyetlen részletében sem volna igazán megfelelő,
sem méltó az ország első, legrangosabb színházához” – jelentették ki megfellebbezhetetlenül, a metróépítést legfeljebb remek apropóként említve. Ám mai szemmel még ennél is abszurdabb volt az az igény, amelyet az Esti Hírlap újságírója fogalmazott meg: „A szakemberek ilyen érvelésével nehéz lenne vitába szállni. Akármennyire is fájdalmas, a színház épülete megérett a lebontásra. Arra azonban feltétlenül vigyázni kell, hogy felszabaduló helyét ne építsék be! Gondoljanak a jövőre, a személyautók növekvő számára. Épp ezért, legyen a helyén autóparkírozó.
Innentől kezdve az események felgyorsultak, 1964. június 28-án a Lear király előadásával búcsúzott a társulat az épülettől, majd megkezdődött annak kiürítése. A lapok arról cikkeztek, hogy nagyszabású tárgy- és iratmegőrzési akció vette kezdetét, a Magyar Nemzet 1965. február 16-án írta meg, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeum munkatársainak irányításával és két hónapon át a pincétől a padlásig megvizsgálták az épület minden részét, a falak dekorációitól a legkisebb megmozdítható berendezési tárgyig.
Nem telt el egy hónap sem ezután, és a 1965. március 15-én megkezdődött a robbantások miatt különösen emlékezetes bontási folyamat elindult. „Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult.
A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább.
Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is” – emlékezett vissza Őze Lajos.
Kicsinyes bosszú
„1964 óta sokan, sokféleképp magyarázták és magyarázzák, vajon miért és miért épp akkor kellett lebontani a Nemzeti Színháznak 1908 óta otthont adó épületet? Több hivatalos dokumentum tanúskodik arról, hogy a bontás elrendelése előtt szakértőket kértek fel a színház műszaki állapotának elbírálására, esetleges felújítási költségeinek felbecsülésére. Ugyanakkor az is tény, hogy a köztudatban egészen más kép él.
Sokan, közöttük a színészek a Nemzeti Színház elleni támadásként élték meg az épület eltüntetését. Többen Aczél György személyes bosszúját látták a háttérben – írta Ring Orsolya A Nemzeti Színház lebontása és felépítése körüli politikai döntéshozatal elemzése 1945-1989 című tanulmányában, ami a Regio című folyóirat 2005/4. számában jelent meg. Berek Kati is azok közé tartozott akik Aczél György személyes indítékait véltek felfedezni a robbantással kapcsolatban. „Ő döntött úgy, hogy lebontatja és le is bontották. Ez az ő személyes bűne, a metróépítéshez nem sok köze van. Sokkal inkább ahhoz, hogy Aczél abban az időben nagyon jóban volt Majorral. A Nemzeti tagsága pedig egy emberként felállt és követelte, hogy váltsák le őt az igazgatói posztról.
Majort végül is leváltották, de Aczél ezt sosem bocsátotta meg nekünk. Rögtön utána eldöntötték, hogy a színház útban van. Ez volt a revans a társulat lázadásáért.
– írta a színésznő a Tájkép magammal című önéletrajzában.
Noha Aczél személyes beavatkozására vonatkozó bizonyítékok nem kerültek elő, e szavakat már csak azért is érdemes fontolóra venni, mert Berek Kati férje, Gyurkó László író (Kádár János későbbi életrajzírója) révén meglehetősen a közel állt a pártelithez.
Mindez persze nem változtat a tényeken: 1965-ben eltűnt egy kilencven éves épület a Blaha Lujza térről; nem épült új Nemzeti Színház a Dózsa György úton, a tervezett határidőre, 1970-re; nem épült új Nemzeti Színház a tervezett határidő után harminckét évig. Az építészek és a színházi emberek többsége egyetértett abban, hogy szerencsésebb lett volna igényesebb, eredetibb és kevésbé megosztó épületet emelni a 2002-ben átadott Nemzeti Színháznál, a Külső-Ferencvárosban, a Közvágóhíddal átellenben.