Két filmet is megnéztünk az idei felhozatalból, és azt az „ijesztő” tanulságot vontuk le belőlük, hogy a legmodernebb, fenntarthatósági világtrendek követése nem pénz kérdése, legtöbbször a szándék is elég a megvalósuláshoz.
Idén 17. alkalommal rendezik meg a Budapesti Építészeti Filmnapokat, aminek minden évben más-más tematika van a fókuszában, idén a fő irányvonal fantázianeve a “Common Grounds” kifejezés lett, ezzel reflektálva közös építészeti és emberi alapértékeinkre. Az esemény közös nevezője ugyan az építészet, azon belül viszont szabadon váltja témáit: egyformán foglalkozik az épületek közérthetővé és befogadhatóvá tételével, a közösségeket erősítő terekkel, a művészet, a design és a tudomány összefogásával, kimerülő erőforrásokkal és energiakrízissel vagy építészportrékkal. Rehabilitálandó rozsdaövezetekről is gyakran forgatnak a filmesek, ez a téma pedig Budapesten folyamatosan aktuális lesz a következő években.
Mi két filmet is megnéztünk az idei kínálatból, mindkettő minimum ihletadó lehet arra nézvést, hogy milyen irányokban lehet (kell?) gondolkoznia azoknak, akik lépést akarnak tartani az olyan építészeti trendekkel, mint a közösségek bevonása a projekt minden lépésébe (a kivitelezésbe is) vagy a fenntarthatóság kimaxolása.
Living Together: The story of Warren
Ez a film egy De Warrenként ismertté vált projektet mutat be, ami egy Amsterdam szélén felépült, 36 db bérlakásból álló közösségi alternatíva, majdnem határok nélküli együttélésre. Egy hippi kommunának is beillő baráti társaság tervezte és építette, nagyjából úgy, ahogy a legtöbb fiatal az életének egyik szakaszában kávézót akar nyitni – csak ők meg is csinálták. Vertikálisan és horizontálisan is egyenlők az ebben a projektben résztvevők, az esti buliban ugyanúgy benne van mindenki, mint a kertészkedésben, a festésben vagy a rendszeres munkaszervezésben. Még az építkezés előtt lefektettek olyan szabályokat, mint hogy a ház területének 30%-ának közösségi térnek kell lennie, a lakóépület fő építőanyagául pedig a glulamot választották – ragasztott laminált fa –, csak ott használtak betont, ahol az elkerülhetetlen volt, például a liftaknánál. A fenntarthatóság jegyében újrafelhasznált fával borították a homlokzatot, az épület fűtését biztosító csöveket a falba rejtették, elektromosságot pedig a tetőn elhelyezett napelemekből nyerik. Ugyanezen a tetőn esővizet is gyűjtenek, amivel a növények locsolását oldják meg. A hatalmas lépcsősor összeköti a házban szétszórtan található tereket: a játszószobát, a zenestúdiót, több co-working irodát, a meditációs szobát, az üvegházakkal rendelkező közös tetőteraszt és a közös konyhákat is.
Ezt az ötletet nyilván egy olyan társadalomban lehet végigvinni, ahol van lehetőség arra, hogy az álmodozást tettek kövessék, ahol van elég jelentkező arra, hogy ennek létrehozásában részt vegyenek, a jogszabályok engedik, a szomszédok pedig támogatják a hasonló kezdeményezéseket – de meg lehet csinálni. Amit 74 percben látunk az egyben egy road movie is. Adott szereplőkkel utazunk együtt egy olyan kalandban, ami a semmiből hoz létre valami értékeset és követendőt, valamit, amihez több szándék és elkötelezettség kellett, mint tőke. A De Warren az elkészülése óta mintaként szolgál arra, hogy sűrű városszövetben hogyan lehet belevágni és végigvinni egy környezetbarát és közösségközpontú építkezést. A film pedig azt mutatja be, hogy milyen lehetőségek rejlenek az együttműködésre és együttélésre építő életvitelben és a fenntartható tervezésben egy modern városban.
A másik film, amit megnéztük, hogy kedvet csináljunk hozzá nektek is, a
Egy mindig hatásos statisztikával nyitunk: Európában minden percben lerombolnak egy épületet, pedig egy-egy ilyen alkalommal az épületekkel történeteik is elvesznek, sőt, ennél sokkal több. A film állítja, hogy szét kell választani a pénzt és a pénzen vásárolható dolgok, épületek, lakások, otthonok értékét. A filmben látható beszélő fejek egy olyan valós világot rajzolnak le nekünk, amit mindannyian látunk magunk körül: egy építkezési vállalkozó, vagyis a befektető jobban jár, ha rombol és újra épít, mintha megmentene, ésszerűsítene, felújítana. Ez egy egyszerű képlet. Az építőipar a legnagyobb széndioxid kibocsátó, rekord mennyiségű hulladékot termel az EU-ban (és a világon) évről évre, és ezt kizárólag a profitért teszi, azzal az ígérettel, hogy valami rosszat cserélnek valami jobbra – ez utóbbi állítás pedig nem bizonyított. Jelenleg az európai épületek nagyjából 11%-t tervezik felújítani, amiből könnyen kiszámolható, hogy 89% pedig szabad préda a vállalkozók számára.
A film készítői azt az üzenetet próbálják átadni, hogy eljött az idő, hogy az épületek lerombolására úgy gondoljunk, mint az egyszer használatos szívószálakra és az ártatlan nyuszikon tesztelt kozmetikumokra. A film viszont nem áll meg ott, hogy problémákat köp az arcunkba, és nem hagyja, hogy aztán magunkban fortyogjunk – megoldást is kínál, amit ebben az írásban nem fogunk elspoilerezni.
A Kortárs Építészeti Központ szervezésében megvalósuló Budapesti Építészeti Filmnapok keretében már közel 500 filmet mutattak be az elmúlt 16 évben. Az építészeti projektekről, városokról és építészekről szóló filmeknek, illetve a kísérő szakmai programoknak, beszélgetéseknek köszönhetően a filmnapokat évről-évre mintegy 1500-2000 fő látogatja.
Mikor: 2025. Március 20-23.
Hol: Toldi Mozi