Musical bemutatóra készül a Pesti Színház, március elsején, holnap mutatják be a Rémségek kicsiny boltja című zenés horrort. Nem először. Majd’ negyven évvel ugyancsak a Pesti Színházban játszották a darabot.
„Broadway-sikernek hirdetik. Mintha valamiféle rokonságban állna azokkal az újító törekvésekkel, amelyek a West Side Storytól az Evitáig, a Hegedűstől a Hairig – bár jókora késéssel – nálunk is frissítik a zenés színházat. Ezzel menlevelet kaptak a benne teljesen fölösleges trágárságok, szóban és gusztustalan látványban egyaránt.” – méltatlankodott 1985. augusztus 16-án, az Esti Hírlap kritikusa, miután a Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatták a Rémségek kicsiny boltja című musicalt, ami – negyven évvel később olvasva különösen – nem igazán érthető. Fodor Lajos felteszi a kérdést – „Meddig juthat az alálicitálás zuhataga a jelenlegi mélyponton is túl?” –, majd így válaszol: „Ha ez az irányzat nem fordul meg, vagy nem állítjuk meg, akkor már csak abban bízhatunk, hogy a közönség előbb-utóbb mégiscsak sajnálni fogja a 130 forintos belépőt a rémségek ennyire kicsi színházi boltjaiba”.
Az elmúlt évtizedek folyamatos „alálicitálásainak” tükrében eléggé félrement a kritikus bizakodó jóslata, de félrement maga a kritika is, a szerző egyszerűen nem volt képben, vélhetően nem ismerte a mű előzményeit sem, ráadásul az értetlenség némi rosszindulattal párosult. Csakhogy a Rémségek kicsiny boltja páratlan musical. Egy irtózatosan nagy blődli, amelynek az alaptörténete nagyjából annyi, hogy egy húsevő növény mészárszékké változtat egy virágüzletet, meglehetős túlzásokba esve, és amely valójában nem is musicalnek készült.
Roger Corman horrorkomédiáját 1960-ban mutatták be a mozik, talán válaszként az akkoriban divatos, halálosan komoly, ámde röhejes rémfilmekre, amilyen például az Aligátor emberek (Alligator People; 1959) vagy a Gyilkos cickányok (The Killer Shrews; 1959.) volt.
A film azonban nemcsak témaválasztása és a poénok miatt vált később kultuszfilmmé. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy egy nyúlfarknyi, ám felejthetetlen epizódszerepben az 1960-ban még teljesen ismeretlen Jack Nicholson is feltűnik. De az igazi robbanást az okozta, hogy a filmet felfedezte Alan Menken zeneszerző és Howard Ashman szövegíró, akik musicallé a transzponálták át. Noha a premier 1982-ben az off-off-Broadwayn volt (A max. 100 férőhelyes manhattani színházakat nevezik így), mégis elég hamar világhírűvé vált, egyúttal kurrens exportcikké. Így figyelhetett fel rá a Vígszínház vezetése is (akik látván a Macskák hatalmas sikerét a Madáchban, nyitottabbá válhattak a Broadway-musicalekre), s szerezték meg a jogokat 1985-ben.
A Rémségek kicsiny boltjának városmajori bemutatója után a Pesti Színház tűzte műsorára a darabot, amely nem szólt, nem is szólhatott akkorát mint Andrew Lloyd Webber a Lenin körúton, de az sem mondható, hogy bukott volna. Az előadást Csizmadia Tibor rendezte, a főszerepeket Méhes László, Kútvölgyi Erzsébet, Hegedűs D. Géza és Bata János játszották, a legemlékezetesebb mégis az volt, hogy a háromtagú női vokálból ketten többé el sem váltak: Falusi Mariann és Lang Györgyi itt énekeltek együtt először, majd alapították meg a Pa-dö-dőt. (A harmadik énekes Kovács Nóra volt.) „Nem lehet egészen komolyan venni ezt a vérszívó, öldöklő, emberevő horror-musicalt. Nem is kell. Azelőtt egyes színházak az évad végén mutatták be közönségcsalogató darabjaikat. Többnyire zenés vígjátékokat. Most évad elejére kerül a zenés játék a prózai színházba. Igaz, a játék nem éppen víg. Sőt, időnként túlontúl is szomorú” – írta az Esti Hírlap 1985. szeptember 26-án a Pesti Színház premierje után – sokkal megbocsátóbban, mint egy hónappal korábban.
Negyven év múltán most ismét a Rémségek kicsiny boltjának a bemutatójára készülnek, amely március elsején lesz a Váci utcában, Novák Eszter rendezésben. Továbbra is áll, hogy „nem lehet egészen komolyan” venni, de az sem mondhatnánk, hogy csak önfeledt szórakozás, borzongás valamint némi émelygés (a véres jelenetek okán) vár ránk. Novák érzékenyen, de rendkívül jó arányérzékkel reflektál a darabban megjelenő, bár eredetileg inkább csak afféle kulisszaként szolgáló jelenségekre, mint a családon belüli erőszak és a nők bántalmazása.
Míg az 1985-ös előadás dedikáltan az akkor divatos new wave jegyében született El Kazovszkij jelmezeivel és Antal Csaba díszleteivel, a mostani bemutatón Fodor Viola díszlettervező az 1950-es évek amerikai külvárosait idézi meg, Zeke Edit pedig a többé-kevésbé az akkori divatot. Új fordítás is készült. Varró Dániel szerencsére mellőzte a mostanában oly divatos metodikát: nincsenek hazai közéleti utalások, a közönséggel összekacsintó kiszólása, Varró a tőle megszokott magas színvonalon, olykor bravúrosan oldotta meg feladatát. Ráadásul ez afféle jutalomjáték is volt a számára. „Rajongásig szeretem ezt a musicalt, rég voltam olyan lelkes, mint amikor felkértek rá, hogy fordítsam le.
Nagyon közel áll hozzám az a határokat nem ismerő humor, amivel gátlástalanul parodizál mindent a görög drámáktól a Fauston át a retró sci-fi-horror filmekig.
Minden szereplő szívszorítóan naiv ebben a darabban, és Alan Menken csodálatos zenéje még a leghajmeresztőbb vicceket is annyi érzéssel tölti meg, hogy nem lehet nem együttérezni a saját vesztükbe rohanó, tragikusan komikus hősökkel” – olvasható a Vígszínház honlapján a költő nyilatkozata, de egyértelmű, hogy a lelkesedés a színészekre is átragadt. Radnay Csilla, a virágárus lány szerepében szinte ragyog, Brasch Bence a szadista fogorvosként a két lábon járó paródia, de túlzási ellenére sem érezzük „soknak”, míg Márkus Luca, Kovács Patrícia és Majsai-Nyilas Tünde vokáltriójáról legyen elég annyi, hogy nélkülözhetetlenek. De az előadást mégis azonban Orosz Ákos alakítása teszi feledhetetlenné, aki olyan magától értetődő természetességgel alakítja az együgyű amatőr botanikust, hogy még azt is elnézzük neki, hogy tökéletesen énekel.
Borítókép: Vígszínház/Juhász Éva