A gyermekek biztonsága közös társadalmi felelősségünk: a főváros és a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány együttműködésében köztéri plakátok jelentek meg a Városháza parkban és a BKK járművein. „Nincs megérdemelt pofon!” – olvasható hát a kampány tételmondata, de az informálás és a szemléletformálás mellett a Kék Vonal által üzemeltetett segélyvonalat is láthatóvá teszik. A vonal végén, a telefonnál önkéntesek ülnek, közülük most négyen is meséltek munkájukról az Énbudapestemnek. Veru, Ági, Eszter és Fanni azt kérte tőlünk, hogy keresztnevükön nevezzük őket cikkünkben, és hogy ne közöljünk róluk fotót. Kérésüket természetesen tiszteletben tartottuk.
Korábban a témában
- Könnyen lehet, hogy tényleg te leszel az egyetlen, aki tesz egy bántalmazott gyermekért – Baranyai Blankával, a Kék Vonal gyermekvédelmi vezetőjével készült interjúnk itt olvasható.
A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány két segélyvonala, a 116-100 és a 116-111 évente több mint 20 ezer megkeresést bonyolít le 12 ügyeletvezető és 90 önkéntes segítségével.
Az önkéntesek általában ismerősökön, szakmai kapcsolatokon keresztül jutnak el a Kék Vonalhoz, mert motoszkál bennük a gondolat, hogy szívesen végeznének önkéntes munkát. Veru, Ági, Eszter és Fanni számára is kiemelten fontos volt, hogy komoly szakmai színvonalat képviselő alapítványnál dolgozzanak, és hogy az alapítvány missziójával teljes mértékben azonosulni tudjanak. Pszichológia szakról a négyből ketten is érkeztek, elsősorban azért, hogy az egyetemi elméleti tudás mellé gyakorlatot is szerezzenek, és a Kék Vonalnál az alapítvány saját elméleti képzése és az ügyeletvezető mellett töltött hospitálás után élesben is beszélhetnek a segítségkérőkkel.
E cikkben keresztnévükön és felismerhető kép nélkül szerepelnek, azért, mert a Kék Vonal segélyvonala anonim, és úgy emberi a telefonálókkal szemben, ha a hívást fogadók is névtelenek maradnak.
„Az anonimitás biztonság mindenkinek, nincs kényszer, hogy a telefonáló bármit is megosszon magáról, maradhat ő is, és maradhatunk mi is név és arc nélkül”
– fogalmaz Veru. „Az érzéseinkről beszélhetünk a környezetünknek vagy ebben a cikkben is, de a konkrét segélykérőről nem adhatunk ki semmiféle információt, még általánosságban sem.” Egy ilyen cikkben való szereplés felismerhetővé tenné az önkénteseket a nyilvánosságban, és ezt mindenképpen szeretnék elkerülni, még akkor is, ha az önkéntesek mindegyike büszke arra a munkára, amit a Kék Vonalnál végez. „A közeli ismerőseimnek természetesen elmondtam, hogy itt dolgozom, de nem teszem ki Instagramra vagy Facebookra” – húzza meg a saját nyilvánosságának határait Eszter.
„A személyiségfejlődésemhez borzasztóan sokat hozzátesz” – vágja rá Eszter, amikor arról kérdezem, hogy mit ad neki az önkéntes munka. „Én egyébként is kereszténynek vallom magam, és azt gondolom, hogy az ember azért akarjon segíteni, mert segíteni akar, és nem azért, mert ettől valamit vár. Elsősorban azért jövök ide, hogy a gyerekeknek legyen valaki, aki meghallgatja őket.
Miért ne segítsünk csak a segítség kedvéért? Szerintem mindenkinek jó, hogyha az életében van egy olyan terület, amit csak azért csinál, mert jól esik és nem azért, mert valamivel jár.”
Áginak is sokat adnak ezek a beszélgetések: „Nagyon feltölt, ha valaki úgy köszön el, hogy köszöni a beszélgetést, elgondolkozik azon, amiről szó volt. A nehezebb esetek is nagyon sokat hozzánk adnak, emberileg és szakmailag is.”
Az önkéntesek havonta háromszor visznek négyórás műszakokat beosztás szerint, mi is egy ilyen műszakváltás alkalmával találkoztunk velük: ilyenkor van egy olyan köztes időszak, amikor az új műszakba lépők már megérkeznek, hogy belerázódjanak a helyzetbe, hogy megfelelően tudjanak koncentrálni az előttük álló négy órára, a távozók pedig leteszik a nehézségeiket. „Ez valószínűleg egyéni, hogy ki hogyan oldja meg, de az egy fontos dolog, hogy át tudjunk zsilipelni, és kint le tudjuk pakolni azt, amire bent nem lesz szükségünk, mert akadályozná, hogy tiszta fejjel tudjunk figyelni és támogatni azokat, akik hozzánk fordulnak“ – hangsúlyozza Veru. A műszakváltáskor olyan praktikus információkat is meg tudnak beszélni, ha akadt valamilyen technikai probléma, ha lesz visszatérő telefonáló, vagy ha voltak olyanok, akik heccből hívogatták a segélyvonalat.
A hívók telefonon és cseten is kapcsolatba tudnak lépni a segélyvonallal, ezt az ügyelők előzetesen felosztják egymást közt, ki melyik eszközt kezeli. Mivel az írásbeliség miatt lassabban halad a kommunikáció, egy órán át csetelhetnek a segélykérők, telefonon 40 perces beszélgetésekre nyílik lehetőség. „Előre el szoktuk mondani, hogy negyven percet vagy egy órát tudunk beszélgetni. Nyilván nem percre pontosan, de ez egy keretet ad mindkettőnknek. Természetesen vannak olyan súlyos esetek, amikor ezt nem lehet tartani, és ha intervenciót veszünk fel, automatikusan nem érvényes az időkeret.”
Az intervencióra is ki fogunk térni később, de előbb átvesszük, hogy pontosan mi is történik a segélyhívás során. Az egyik legfontosabb és talán legegyszerűbb dolog, az az, hogy meghallgatják a segélykérőt. „Nyitottak vagyunk rá, megerősítjük az érzelmeiben, miközben megpróbáljuk feltérképezni az ő problémáját. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy tényleg bármit elmondhat nekünk” – nyomatékosítja Ági. Szerencsére nincs szükség nagy gesztusokra, ugyanis aki eljut oda, hogy felhívjon egy segélyvonalat, abban általában már van egy vágy, egy motiváció, hogy valami történjen a helyzetével. Az anonimitás ilyenkor is jól jön, egy névtelen telefonhívásban könnyebb megnyílni a segítségkérőknek.
„A Kék Vonal egy első meg egy utolsó lehetőség: akinek semmi ötlete sincs, hogy mit merre keressen, őt el tudjuk irányítani a megfelelő helyekre, és azoknak is tudunk lelki támogatást adni, akinek már nincs több lehetősége, akinek nem tudtak segíteni a hivatalos helyeken”
– teszi hozzá Eszter.
Mivel a segélyvonal anonim, nehéz megmondani, hogy pontosan hány évesek használják: hivatalosan 24 év alatti gyermekek és fiatalok vagy 24 év alatti fiatalokért aggódó felnőttek hívhatják a telefonszámot. „Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy mindenkinek szüksége van a meghallgatásra és ettől kezdve minden azon múlik, hogy ők mit szeretnének” – mondja erről Eszter. „Mi arra vagyunk itt, hogy őket érző emberi lényekként kezeljük, ez nagyon alapnak hangzik, de nem az. Egy 9 éves gyerek is lehet, hogy nagyon adekvátan meg tudja fogalmazni, hogy mire lenne szüksége.” De ha nem is ennyire céltudatos a telefonáló, akkor a telefonhívás során végig tudják beszélni, hogy mitől változhatna meg a helyzete. A felnőtt telefonhívók pedig általában olyan jelzési kötelezettséggel bíró szakemberek, tanárok például, akikkel közösen lehet gondolkodni, hogy merre induljon tovább a gyermekért aggódó felnőtt. Meglepő lehet, de olyan gyerekek is szoktak telefonálni, akik a kortársaikért szeretnének tenni, de nem tudják, hogyan kezdjenek neki.
Az ítélkezésmentesség fontos alapelve a Kék Vonal segélyvonalának: „Itt bármilyen extrém gondolatot megoszthat, amiről úgy érzi, hogy senkinek nem beszélhet. Mi meghallgatjuk és nem fogjuk elítélni, mi minden érzést validnak tekintünk, és nem erőltetjük semmilyen irányba” – hangsúlyozza Fanni. „Nincs olyan, hogy kicsi vagy nagy probléma, bármivel meg lehet minket keresni, akármilyen apróságnak tűnik. Nagyon szívesen beszélgetünk, gondolkozunk együtt” – teszi hozzá Ági. Akkor is meg lehet őket keresni, ha valaki egyébként jól van, csak egy gondolat nagyon foglalkoztatja, és nem tud kihez fordulni vele. „Senki sincs a terhünkre, ezért vagyunk itt” – bólogat Eszter. Veru egy gondolatot idéz Rogerstől: „minél inkább elfogadnak és megértenek egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a helytelen viselkedés mintáit és a jó irányba fordul. Szerintem nekünk pont ez a feladatunk, hogy megértsük, elfogadjuk és meghallgassuk a hozzánk fordulókat.”
A beszélgetésekről jegyzőkönyv készül a Kék Vonal belső rendszerében, hiszen egy visszatérő telefonáló nem mindig ugyanahhoz az ügyelőhöz kerül a telefonban, így az ügyelők hozzáférnek az előzményekhez. ilyenkor jeligéken keresztül lehet az esetüket azonosítani. Előfordul, hogy a megkeresők valamilyen formában visszajeleznek, hogy hol tart a történetük, sőt általában már a hívás keretei között megköszönik a segítséget. De, és ez a nehezebb, olyan is előfordul, hogy valaki kilép a beszélgetésből, és olyankor a segítőnek is nehéz lezárni magában az ügyet. „Ha valaki sokat jár és hirtelen eltűnik, akkor lehet reménykedni, hogy talán most jobban van, de nehéz megmondani” – részletezi Eszter.
„A legnehezebb része azokat feldolgozni, akik nem jönnek vissza, aki félúton letette a telefont, aki a csetből csak úgy kilépett. Nekünk kell letenni telefont, ki kell lépni a csetből és be kell menni a következőbe, engem mindig ez visel meg a legjobban.”
A Kék Vonal minden dolgozójának és önkéntesének biztosít szupervíziót: „Mindig van kihez fordulni, ügyeleten kívül is a személyes megéléseinkkel, mert csapatban dolgozunk. Így könnyen tudunk támogatást adni egymásnak is, egyeztetünk az aktuálisan fejtörést okozó esetekkel kapcsolatban” – osztja meg Veru.
Visszatérve a korábban említett intervencióra: Baranyi Blanka a korábbi interjúban említette, hogy a segélyvonalra érkező, évi 20 ezer megkereséshez képest nagyjából 100 esetben mondanak le az anonimitásról a megkeresők. Ilyenkor mindig tájékoztatást adnak azzal kapcsolatban, milyen adatokat vesznek fel és mire fogják azokat felhasználn. Azt is végigbeszélik, hogy vélhetően mi fog történni.
„Hogyha felajánljuk valakinek, hogy mentőt hívunk, akkor el kell mondanunk, hogy ne ijedj meg, hogyha a mentővel rendőr is érkezik” – említ egy példát Eszter.
„Igyekszünk teljes képet adni arról, hogy mi várható. Reménykedünk benne, hogy tényleg minden úgy történik, mert valóban nem minden pillanatban tud tökéletesen működni az ellátórendszer.” Ezért aztán arra, hogy pontosan mi fog történni egy beavatkozás során, ígéretet tenni nem tudnak. „Azt ígérjük meg, hogy bármi is történik, mi ott leszünk vele, minket kereshet és támogatjuk.” Az említett mentős szituációban például meg szokták ígérni, hogy vonalban maradnak addig, amíg a mentő meg nem érkezik. „Addig ott vagyunk velük, amíg szükség van ránk” – teszi hozzá Ági. „De ha nem is mi hívunk neki segítséget, mert nincs akut veszélyhelyzet, akkor is mindig elmondjuk elköszönés előtt, hogy milyen lehetőségei vannak, és hogy akár magának is hívhat segítséget” – osztja meg Fanni.
A plakátkampány célja, hogy felelősségvállalásra biztasson: senki se fordítsa el a fejét, ha a környezetében gyerekbántalmazást tapasztal. „Ez egy nehéz történet, a szociológia is foglalkozik a hiányzó hős fogalmával: kinek a dolga odamenni, és miért nem más megy helyettünk?” – teszi fel a kérdést Veru. „Azt hiszem, hogy mi segítők egy kicsit máshogy figyelünk, kicsit kiélezettebben vesszük észre ezeket a helyzeteket.”
Eszter is jobban figyel a környezetére, amióta segítőként is dolgozik: „Azt vettem észre, hogy a képzés után jobban észrevettem, akár a saját családomban is dolgokat és akaratlanul is alkalmaztam néhány módszert, amit itt megtanultam. Szerintem, hogyha az ember elkezd ilyen kicsiben is saját maga körül segíteni, akkor egy idő után benne lesz ez a segítőkészség, és lehet, hogy odamegy majd az utcán is.
De valóban, nagyon nehéz éles helyzetekben odamenni valakihez az utcán, ehhez hatalmas bátorság kell.”
Ahogyan Veru összefoglalja: „Segítséget adni és kapni sem könnyű."
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)