Közös tájékoztató kampányt indított a Főváros és a Kék Vonal a gyermekbántalmazás ellen. Az üzenet az, hogy a gyermekek biztonsága mindannyiunk közös felelőssége, ezért fontos, hogy ne nézzünk félre, ha gyermekbántalmazást látunk. Az alapítvány tevékenységéről, a segítés lelki terheiről és a beavatkozás után történő folyamatokról beszélgettünk Baranyai Blankával, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány gyermekvédelmi programvezetőjével.
– Gyermekvédelmi programvezető a titulusod, mit jelent a gyakorlatban? Mi a feladatod a Kék Vonalnál, hogyan néz ki egy átlagos munkanapod?
– Az én legfontosabb feladatom a gyermekvédelmi esetek menedzsmentje, ami egy anonim segélyvonal esetében azt jelenti, hogy akkor kapcsolódom be a folyamatba, amikor egy gyerek vagy éppen egy gyerekért aggódó felnőtt konkrét adatokat ad meg. Alapvetően az esettől függ, hogy kinek teszek jelzést, a gyermekbántalmazási helyzetekben elsősorban a területileg illetékes család- és gyermekjóléti központokat keresem meg telefonon, hogy átbeszéljük az adott esetet, de ezt követi egy írásos jelzés is. Kortárs bullying vagy iskolai konfliktus esetében az osztályfőnököt, az iskolaigazgatót keresem, ha tanári visszaélésről van szó, akkor a tankerületekkel konzultálunk, vagy a gyerekek, fiatalok, pszichológusával, ha egy meglévő pszichés betegség romlását tapasztaljuk. Minden esetet addig utánkövetünk, ameddig azt nem látjuk, hogy nagyjából rendeződik a helyzet, kap valamiféle segítséget az érintett. Azért fogalmaztam így, mert nagyon bonyolult komplex esetek vannak, a rendeződés alatt azt értem, hogy az élethelyzete megkapja a megfelelő figyelmet, és lesznek segítők a gyermek körül, akik foglalkoznak vele.
– Ez elég sűrűnek hangzik, hány esetet gondozol évente?
– A segélyvonalra érkező, évi 20 ezer megkereséshez képest nagyjából 100 esetben mondanak le az anonimitásról a megkeresőink. Egy anonim lelkisegély vonalat hívó gyerek esetében a motiváció nem feltétlenül az, hogy adatokat kínáljon nekünk, hanem egy beszélgetési lehetőséget keres, ahol kimondja-megfogalmazza a nehézségeit.
Feltérképezzük, hogy kik azok a felnőttek, bizalmi személyek, akikhez tud fordulni? Sokszor úgy zárul egy hívás, hogy van egy terv arra vonatkozóan, kivel fogja ezt átbeszélni, hogyan fogja a szüleinek elmondani a problémáját.
– A 20 ezer megkeresés a telefonos ügyelőkhöz fut be, és ők továbbítják számodra az eseteket?
– Van egy jegyzőkönyv-rendszer, amiben dolgozunk, ezen tudjuk utánkövetni azt is, hogy hány darab, milyen típusú hívásunk van. A telefonhívásokat kezelő ügyelők kitöltenek egy intervenciós adatlapot, ami automatikusan megérkezik hozzám is. A leírás alapján látom, hogy mikor szükséges esetleg egy picit többet megtudni, vagy az ügyelő személyes benyomásait is meghallgatni. Az ügyelők mindig kapnak visszajelzést arról is, hogy mi történik az esettel, leírom, hogy milyen visszajelzést kaptam a helyi szakemberektől, mi történik az adott gyerek érdekében.
– Említetted, hogy 10 éve dolgozol a Kék Vonalnál: hogyan esett a választásod a gyermekvédelemre?
– 2006-ban végeztem az ELTÉ-n szociális munka szakon, utána volt egy kitérőm, amikor Londonban dolgoztam, ott elsősorban felnőtt pszichiátriai betegekkel, közösségi pszichiátriai ellátásban. Már ott is sok családos kliensem volt, azt mindig nagyon fontosnak éreztem, hogy azokban a családokban, ahol élnek gyerekek is, mennyire fontos együttműködni az iskolával, a gyermekvédelemmel, hogy tényleg közösen tudjuk az adott családot támogatni. Amikor hazaköltöztem, kifejezetten a gyerekekre fókuszálva kerestem lehetőségeket a civil szférában.
– Kívülről hallgatva ez elég nehéz, lelkileg megterhelő munkának hangzik. Kell ehhez a munkához egy lelki alkat, ami alkalmas erre?
– Minden segítőnek vannak olyan esetei, ami bekapcsol valamit benne, esetleg egy saját élményt. Nagyon fontos, hogy ezekkel tisztában legyünk, legyen egyfajta önismeretünk, én például pályakezdőként, éppen kilépve a gyerekkorból, azért is nem kezdtem gyerekekkel dolgozni, mert azt éreztem, hogy ez túl korai lenne, nem fekszik nekem, sokkal jobban éreztem magam segítő szerepben felnőttekkel. A megterhelő esetekkel pedig soha nem szabad egyedül maradni: kell egy szakmai csapat, amire lehet számítani. Az együttműködés a Kék Vonal egyik legfontosabb alapelve, ha viszek egy esetet, akkor én nagyon támaszkodom egyrészt az itteni szakmai csapatra és a helyi szakemberekre az adott településen, akik személyesen is találkoznak az érintett családokkal.
– Nyilván ez a munka nagy terhet rak a segítőre is, mik a jó modszerek? A lelki terhek feldolgozására mik a megküzdési stratégiák?
– A Kék Vonal minden ügyelőjének és dolgozójának biztosít szupervíziót: ez egy titoktartásra kötelezett csoport, ahol meg lehet osztani a nehéz érzéseket. Nagyon fontos, hogy ez olyan munka, amit nem szabad hazavinni, ezt le kell tudni tenni, és hogyha nem tudod, akkor pedig keresni azokat a fórumokat, ahol tovább tudsz gondolkodni, foglalkozni az esettel és a segítői elakadásoddal. És persze olyan szabadidős tevékenységeket keresni, amik lazítanak, hogyha ezt érezzük, hogy feszültek vagyunk. Én futni szoktam.
– Az alapítvány két segélyvonalat üzemeltet, van egy, amit a gyerekek hívhatnak és van egy, amit pedig felnőttek?
Az uniós országokban két harmonizált telefonszám létezik:
116-100 és a 116-111. A 111-es végű a gyerekek számára elérhető lelkisegély vonal, amit az unió bármely országából hívhat egy gyerek és egy hozzánk hasonló civil szervezetnél fog kikötni. A 116-000, Segélyvonal az Eltűnt és Bántalmazott Gyerekekért, itt jellemzően azok a felnőttek, gyerekekkel dolgozó szakemberek kereshetnek meg minket, akiknek a jelzési kötelezettségükkel kapcsolatban vannak kérdéseik vagy például egy szomszéd, aki tapasztalt olyan helyzetet, ami miatt aggódik egy gyerekért.
Mindenkinek jó szívvel ajánljuk, hogy hívja ezt a számot, ha gyermekbántalmazást gyanít, és akkor tudunk együtt gondolkodni, hogy mi lenne a megfelelő lépés.
– A 20 ezer hívást hány önkéntes tudja feldolgozni?
– Jelenleg 90 önkéntessel dolgozunk, és 12 ügyeletvezető kollégánk van. Így tudjuk fenntartani a 24 órás szolgálatot. Szerencsére sok az érdeklődő és a lelkes jelentkező: egy hosszas kiválasztási folyamat után részt vesznek egy képzésen, majd hospitálnak egy ügyeletvezető mellett, csak ezután dolgozhatnak önállóan, természetesen egy ügyeletvezető jelenlétében, támogatásával.
– A Fővárosi Önkormányzattal együttműködésben készült egy plakátkampány, ami a Városháza Parkban is látható és több járművön is találkozhatunk vele. A témája a gyermekbántalmazás: a családon belüli erőszak és a kortárs bullying is. A nálatok jelentkező eseteknél mi a megoszlás?
– Az intervenciós esetek körülbelül fele kifejezetten a családon belüli gyermekbántalmazási helyzetekről szól. A másik fele megoszlik az iskolai kortárs bullying és pszichés betegségekhez kapcsolódó ügyek között. Számokra lefordítva:
a segélyvonalon 3262 olyan hívásunk volt, ami érzelmi-fizikai elhanyagolásról vagy szexuális abúzusról szólt, a kortárs bullying témájában pedig közel 500.
– A helyi ellátórendszerrel hogyan folytatódik a munka?
– Gyermekbántalmazás gyanúja esetén első lépésként a helyi gyermekjóléti szolgálatoknak tesszük meg a jelzést, és ha egy kiskamasz, fiatal beszél a szülők általi bántalmazásról, akkor általában azt kérjük, hogy első körben vele személyesen, négyszemközt történjen meg egy feltáró beszélgetés (praktikusan az iskolában) a családgondozó, iskolapszichológus, vagy iskolai szociális segítő bevonásával, hogy meg tudjon nyílni a vele történtekkel kapcsolatban. Ennek a beszélgetésnek nagyon súlyos bántalmazás esetén akár egy azonnali ideiglenes elhelyezés is lehet az eredménye. Kevésbé súlyos esetekben az első beszélgetést követően védelembe vétel, vagy alapellátás keretében a szülőkkel és a gyermekkel közösen kezdődik meg egy segítő folyamat.
– A jelzések kapcsán tapasztalsz e különbséget vidék és Budapest között?
– Az én munkámat, a jelzés megtételét megkönnyíti, hogy egy családgondozónak minden egyes településen kell lennie, de kistelepüléseken, elszegényedett, alacsony lakosságú falvakban sajnos sokszor az intézményi háttértől messze, praktikusan egyedül végzik a munkájukat, ami azért nagyon nehéz, mert ha a gyermek vagy család szükségletei szerint egy pszichológusra, családterápiára, esetleg drogrehabilitációra, vagy pszichiátriai megsegítésre van szükség, akkor ezek sokszor egyáltalán nem állnak rendelkezésre. Budapesten vagy a megyeszékhelyeken több szakembert, intézményt, esetleg civil szervezetet tud bevonni egy segítő, de természetesen itt is vannak várólisták, szakember hiány, ami miatt egy valós segítő folyamat sokszor hónapokig is eltarthat, hogy elinduljon.
– A plakátok elsősorban a beavatkozásra biztatnak, hogy ne fordítsuk el a fejünket, nyújtsunk segítséget a bajba jutott gyereknek. Van erre valami jó praktika, hogyan lehet jól beavatkozni?
– Függ az adott helyzettől és az adott szereptől. Nem mindegy, hogy egy iskolai környezetben tanárként tapasztalod ezt a helyzetet, vagy szomszédként látod.
A gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy bárki, tehát nem csak szakemberek, de szakemberekre ez erőteljesebben vonatkozik, de bármilyen felnőtt, aki gyermekbántalmazást gyanít, kötelessége ezt jelezni. Úgy tud ez közös felelősséggé válni, ha mindenki a saját környezetében a pozitív segítő szándékát ki tudja fejezni.
Ha látunk a boltban egy gyerekével kiabáló szülőt, akin látszik, hogy eszköztelen és túl van terhelve, nem tudja az adott helyzetet kezelni, ott is az a fontos, hogy abban a helyzetben segítő szándékkal forduljunk oda. “Látom, hogy ez nagyon nehéz lehet neked, tudok-e valamiben segíteni?” Ezek az apró segítségnyújtások egy közösségben nagy erőt tudnak jelenteni. Nyilvánvalóan, ha ennél súlyosabb helyzeteket látunk, ahol azt gondoljuk, hogy egy gyermek veszélyeztetve van, akkor pedig fontos, hogy ne riadjunk meg attól, hogy gyermekvédelmi jelzést tegyünk.
– Ezzel kapcsolatban is sok a tévhit, hogy mi történik ilyenkor.
– Sokan félnek attól, hogy úgysem történik semmi, úgysem tudnak semmit tenni, vagy pont ellenkezőleg, “ráküldjük” a gyámügyet a családra és kiemelik a gyereket. Fontos hangsúlyozni, hogy a gyermekjóléti alapellátások feladata az, hogy a családokat segítse abban, hogy minél jobban tudják a szülői feladataikat ellátni, nevelni a gyermekeiket. Hogy segítséget ajánljon a szülőknek, nevelési tanácsadókat vonjon be, megfelelő támogatást kapjon a család, hogy ne történhessen további érzelmi bántalmazás, elhanyagolás.
A védelembe vétel egy következő lépés, ez már egy hatósági intézkedés, de ez sem azt jelenti, hogy kiemelik a gyermekeket a családból, hanem azt, hogy egy szorosabb utánkövetéssel feladatokat tudnak előírni a családok számára. Ha mondjuk van egy alkohol- vagy drogproblémákkal, vagy egy kezeletlen pszichiátriai betegséggel küzdő szülő, akkor ezekkel a hatósági intézkedésekkel lehet motiválni, hogy megfelelő segítséget vegyen igénybe ahhoz, hogy jobban legyen és a gyermekeinek is meg tudja adni, amire szükségük van. Sajnos itt közbeszólhat az, hogy az egészségügyi, pszichiátriai ellátórendszer hiányosságai miatt nem jutnak a családok megfelelő segítséghez.
Szintén fontos hangsúlyozni, hogy a gyermekbántalmazási esetek jelzésénél a család- és gyermekjóléti szolgálat köteles zártan kezelni annak az adatait, aki a bejelentést teszi. Ha egy lakóközösségben egy szomszéd jelzi, hogy hangos a kiabálás, a megalázó, lekicsinylő beszédmód a gyerekekkel, akkor nem fogják konkrétan elmondani, hogy ki tette ezt a jelzést.
Felkeresik a családot, feltérképezik a helyzetet, megkérdezik az iskolát, mit tapasztalnak, hogyan látják a gyerekeket, kérnek egy pedagógiai szakvéleményt, hogy jól átlássák azt a családi környezetet, ahol ezek a gyerekek élnek, és ahol felmerül a bántalmazás gyanúja.
– A plakátokon felsoroltok jó és rossz mondatokat, amiket fel lehet tenni ezeknek a gyerekeknek. A jó mondatok egyike a Mire van szükséged? Ezen meglepődtem.
– Mi a gyerekeket a helyzetüket megítélni képes, kompetens személyeknek tekintjük, partnerként kezeljük. A segélyvonalon keresztül nem tudunk konkrét tanácsokat adni, egyetlen beszélgetésből nem ismerhetjük meg a megkeresőnk helyzetét, nem fogjuk tudni neki megmondani, pontosan mit csináljon, vagy mi lenne jó neki. De fontos tisztázni vele egy gyermekbántalmazási esetben, hogy ehhez senkinek sincs joga. Ami veled történik az bántalmazás, és így és így tudunk neked segíteni.
Szerintem a Mire lenne szükséged? azért jó kérdés, mert így a gyermek, fiatal maga próbálja megfogalmazni, hogy mi esne jól neki. Sokszor az a válasz, hogy egy szerető családban szeretne élni, ez már egy valid válasz. Meg tudják fogalmazni akár a fiatalabb gyerekek is, hogy mit szeretnének, az idősebbek meg pláne.
Azért gondolom ezt jó kérdésnek, mert ezzel adunk egy felhatalmazást arra is, hogy ő aktív szereplője a saját történetének. Fontos, hogy ő is gondolkodjon azon, hogy mire lenne szüksége, mi az, ami segítene abban a helyzetben.
– Miért jó valakinek bejelentést tenni? Mit nyer valaki azzal, ha bejelenti, hogy a szomszédjában, környezetében mit tapasztal?
– Nem szabad eltagadni azokat a valós félelmeket és nehézségeket, amivel ez a gyermekvédelmi rendszer valóban küzd. Tény, hogy erőforráshiány és forráshiány miatt alulbecsült, alulfizetett munkatársakkal dolgoznak, és miközben nagyon sokan heroikus küzdelmet folytatnak a területen, tényleg találkozhatunk valóban olyan helyzetekkel, hogy egy jelzésünk nyomán a túlterhelt rendszer vagy a szakemberhiány miatt nem fognak tudni megfelelő választ adni. Ez valós kockázat. De nagyon fontos, hogy ha van egy gyerek, aki azt éli meg a családjában, hogy őt a szülei bántalmazzák és senkitől sem kap segítséget, akkor legyen egy olyan személy, akiben bízhat.
Sajnos látjuk azt, hogy nagyon sokan tekintik ezt még mindig a család belügyének, sokan elfogadják nevelési eszköznek a fizikai bántalmazást. Ezért fontos az a döntés, hogy én most nem fordítom el a fejem és nem hagyom ezt a gyereket egyedül, mert könnyen lehet, hogy tényleg mi leszünk az egyetlenek, akik tesznek valamit ezért a gyerekért. És ez annak a gyermeknek a szempontjából döntő, hogy végre valaki észrevette, segített, történik valami azért, hogy nekem jobb legyen.
– 2005 óta zéró tolerancia van a gyermekbántalmazással kapcsolatban, van ennek eredménye a gyakorlatban?
– Nehéz ezt megmondani. Igazából most a plakátkampány kapcsán is látjuk a kommentfolyamot, ott is vannak egészen hajmeresztő bejegyzések, tipikus sztereotíp kommentek, hogy “mégis ember lett belőlem”, “egy pofon nem árt”. Ezért is nagyon fontos, hogy a kampány tételmondata a “Nincs megérdemelt pofon!”.
– Reméltem, hogy azt mondod, hogy drasztikus esés van és van valamiféle visszatartó ereje a szabályozásnak.
– Biztosan van, legalábbis remélem, hogy van, de ezt mi a helyzetünkből adódóan kevésbé tapasztaljuk. Sokszor a szülőknek is új információ, hogy egyébként a testi fenyítéssel kapcsolatban zéró tolerancia van, és egy szülő sem teheti meg a gyerekével, hogy megpofozza, megveri.
Ez a plakátkampány azért is nagyon hasznos, mert nagyon sok olyan üzenet van benne, ami egyfajta háttértudást is adhat, hogy mennyire káros a gyermek bántalmazása,
akár érzelmileg, akár fizikailag, milyen károkat tud okozni egy gyereknek, milyen nehézségekkel fog szembenézni a személyiségfejlődésében, milyen pszichés zavarokat, kötődési problémákat tud okozni kamaszkorban, és tovább ívelve a felnőtt korba is, meghatározva egy egész életutat, akár továbbörökítve a bántalmazó viselkedést szülői szerepben. Fontos, hogy ezek az üzenetek, ez a tudás minél szélesebb körben elterjedjen. .