KULTÚRA

Egy ember, aki a világfigyelő tetőről nézett ránk


140 éve született Kós Károly. Az alkalomból a Műcsarnokban nyílt kiállítás, ahol nem csak épületeit csodálhatjuk meg. Megtudhatjuk azt is, hogy munkássága az építészeten túl is hihetetlenül szerteágazó.

„Figyeltem a kezét: a jó mester okos, mindentudó kezét. Ez a kéz épületeket emelt, lakóházakat, múzeumokat, hajlékot embernek és az ember tudásának; fatornyos ősi templomokat, omló udvarházakat beroskadó parasztházakat támasztott új életre; rajzolta, fába metszette, leírta Kalotaszeg faragott fejfáit, gyönyörű varrottasait, tatáros női viseletét és a havasi pásztorhurubákat, forgatta a kézisajtó rúdját és markolta a kasza nyelét a havas oldalában, papírra vetette a Gálok, a Varjú nemzetség történetét és a lázadó kelyhes paraszt, Budai Nagy Antal tragédiáját. Néztem a kezét, és tudtam: nem a múlandósággal, hanem az örökkévalósággal van találkozásom.”

Száraz György 1977-ben Kós Károly halálára írta e sorokat. A leginkább építészként méltatott Kós 94 évet élt, és amint a felsorolásból is kiolvasható, az építészet mellett számtalan mással is foglalkozott, rá emlékezve tehát nem túlzás még a polihisztor kifejezés sem.

 

Arca térkép

 

Kós Károly egyszerre volt író, grafikus, hagyományőrző, lokálpatrióta, egy rövid ideig még politikus is, legfőképp mégis a 20. századi erdélyi magyarság megtestesítője volt; nemcsak műveiben, de vonásaiban is. Időskori portréja valójában térkép, olyan magától értetődőn „határon túli”.

„Annyira ráncos, hogy az már kisimult" – mondták az arcáról. Ha igaznak vesszük, akkor ennek épp az lehetett az oka, hogy egész életében azon fáradozott, hogy a maga szabta nagyon tág határok közt maradjon, és soha ne váljon szélsőségessé.

Kós
Kós Károly Kép: Hungarikumok.hu

 

Fiatalkori budapesti sikerei nem szédítették meg, de Trianon sem úgy roppantotta meg, ahogy sokakat; sikeres fővárosi építészként sem fordult meg a fejében, hogy ne térjen vissza Erdélybe, ahol életének nagyobbik részében a körülmények ellenére is ki tudta bontakoztatni írói, kultúraszervezői, kritikusi tevékenységét, és közben építész hivatását sem adta fel.

 

Erdély és Európa

 

A Műcsarnokban látható Kós Károly műhelye című kiállítás apropója a mester 140. évfordulója, a tárlat eredeti tervek, archív fényképek, kortárs ábrázolások és dokumentumok segítségével mutatja be a fiatal építész korai remekműveit, a budapesti állatkert pavilonjait, a zebegényi katolikus templomot, a Városmajor utcai óvodát, a Wekerle-telepen épült házait. Ugyanakkor korabeli publikációk és saját írásai révén a Varjúvárnak nevezett sztánai alkotóházában született, több műfajt érintő és a közösségszervezéshez is szorosan kapcsolódó víziói és eredményei is megjelennek.

Kós
A Várjúvár Kép: Polereczky Andrea/Wikipedia

 

„A húszas évek elején pártot szervez, az Erdélyi Néppártot, újságot szerkeszt Vasárnap címmel. Áldozatos tevékenységét méltatlan támadások érték, ezért visszavonult a közélettől. Ír: az Országépítő, a Varjú nemzetség (Kós Károly két nagy sikert aratott regénye – a szerk.) ekkor születik. Építészi megbízásai családi házakra és mezőgazdasági épületekre, csak kisebb munkákra terjednek ki” – sorolta a kiállítás megnyitóján Dévényi Sándor, a Kós Károly Egyesülés senior igazgatója, a folytatásban pedig arról beszélt, hogy Kós alkotótevényksége mellett tanított a kolozsvári mezőgazdasági iskolában, ellátta református egyházának főgondnoki tisztjét, ugyanakkor 1931 és 1944 között a Szépmíves Céh Helikon című folyóiratát is ő szerkesztette. A lap programját Áprily Lajos így fogalmazta meg: erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus. Kós számára ugyanis az európaiság és a regionalizmus nem egymást kizáró fogalmak.

 

Bartók és Kodály útján

 

„Mi volt a nyitja az én kétségen kívül meglepő építészeti sikereimnek? Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos különböző közép-európai szecessziós és a hazai ún. tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével a korszerű építészet magyar stílusváltozatát a magyar építőhagyományok alapján és a magyar nép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani” – írja Kós Károly 1968-as önéletrajzában. Rögtön hozzáteszi: „Ez nem volt az én találmányom, mert már az angol Ruskin és Morris építész tanítványai és a finn Saarinenék ezen az alapon formálták nemzetük új építőstílusát. Bartók meg Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerűen új magyar zene épületét.”

A Műcsarnok ismertetőjében arról olvashatunk, hogy Kós Károly szemléletében

 

a táj és a település viszonya valójában a természet és az ember kapcsolatát jelképezi, s munkássága a 20. század elején az utolsó kézműves kísérletek egyikének művészi megfogalmazása,

 

miszerint természet és ember nem külön világban létezik: az ember az univerzum szerves része, és saját világát csak a természet tiszteletével tarthatja fenn.

 

Cigarettázó aggastyán

 

A pátosz mellett azonban nem feledkezhetünk meg a hétköznapi Kós Károlyról sem. A cikk elején a fiatalabb kortárs, Száraz György ünnepélyes tisztelgését idéztük, aki nagy szavakkal, de nem hatásvadász módon magasztalta Kós Károlyt, a végén ismét a legyen a szó a Kósnál fiatalabb kortárs íróké. Bodor Pált és Vári Attilát idézzük, egy kilencvenes évek végén elhangzott nemzetiségi rádióműsorból. Még véletlenül se képzeljük, hogy a hosszú élet titkáról van szó, ám ezen emlékek remekül rávilágítanak Kós Károly humorára és bölcsességére.

Kós
„Kós-kapu" a Wekerle-telepen Kép: Gali/Fortepan

 

 

Vári Attila 1970-ben készített interjút a mesterrel, aki ekkor már 87 éves volt. Az író emlékei szerint Kós ebben az időben már csak negyven cigarettát szívhatott. „Ezt úgy oldotta meg, hogy négybe vágott tíz darab Mărăşeştit (olcsó román cigaretta – a szerk.), és meggyfa szipkából szívta el őket, mert így negyvenszer gyújthatott rá.

 

Azt mondta, hogy igazából a dohányzásból az a legnagyobb élvezet, amikor rágyújt az ember. Utána úgyis megfeledkezik róla, és beleég a szipkába a cigaretta. De a negyven rágyújtás az megvolt

 

– mondta Vári Attila. Ezt Bodor Pál a következőkkel egészített ki: „Megrendülten figyeltem a dohányzását a Rákóczi úti lakásán. Akkor is ugyanígy meggyfa szipkából, félbevágott olcsó cigarettát szívott. Én már akkor nagyon köhögtem, ő nem. És rákérdeztem, hogy hogyan bírja. Sose felejtem el a válaszát: édes fiam – mondta – az emberiség legrégibb konzerváló szere a füst.”

 

A Kós Károly műhelye című kiállítás szeptember 15-ig látható a Műcsarnokban; kurátor: Anthony Gall.

 

(Kiemelt kép: Csomafáy Ferenc/Wikipedia)