A következő szöveggel az a szándékunk, hogy a címben megnevezett területtel kapcsolatban legalább egy olyan információhoz juttassunk minden olvasót, amivel korábban nem rendelkezett. A Hajógyári-sziget úgy az életünk és a városunk része, hogy igazából alig tudunk róla valamit, ezt a csorbát próbáljuk most kiköszörülni.
Mi maradt a Hajógyárból és a környezetéből?
A sziget ezerarcú épülete
A Hajógyár egykori és a Sziget fesztivál lélektani határán van egy épület, ami a Horthy-korszakban Folyamőr Tiszti Kaszinó volt (a folyamőrök legfontosabb feladata az aknamentesítés volt). Ez lett aztán a hajógyári munkások óvodája, ahova a Hajógyár portáján összegyűjtött gyerekeket vitte el a “Dénesbusz” az óvoda bejáratáig. A Dénesbusz egy Robur márkájú busz volt, aminek a sofőrjét hívták Dénesnek, és ami a negyedórás gyalogúttól kímélte meg az apróléptű gyerekeket.
Ha lekésték a buszt, akkor – nem szabadott, de – lehetett stoppolni, targoncát. Aki ezzel érkezett, arra az óvónénik csúnyán, a többi gyerek elismerően nézett. Amikor a gyerekeknek nagy kirándulást terveztek (értsd: a saját lábukon kellett valahova menniük), akkor kivitték őket a közeli játszótérre, amit ma csúszdadombként ismerünk. A csúszdákon nem csak lecsúszni volt érdekes, hanem elbújni alattuk a pókhálós, kátrányszagú fahasábok között.
Később, miután a gyár tönkrement, a 90-es években az épület Sziget Szanatórium néven magánklinikává alakult, azután pedig telemarketinggel foglalkozó reklámügynökség lett. Mindez idő alatt a természetvédelmi területen álló épületet a különböző profilú cégek nem pusztították le, például az udvaron álló szökőkút, amit már az 50-es években is medencének használtak a gyerekek, még ma is látható. A kaszinó-óvoda-klinika most elhagyatottan áll, benőtte a gaz, következő lelkes gazdájára vár.
Mi az a “gorombakovács-műhely”?
Nem a műhely goromba és nem is a kovács. Hanem az, aki az Óbudai Hajógyárban a kemence mellett dolgozott, és pokoli erővel és eltorzult arccal küzdött az izzó tömbökkel, forró vasakkal. Ő dolgozott a kalapácsgép “keze alá”, szedte ki a kemencéből a tűzforró vasakat, és azokat formára kovácsolta. Csak úgy rengett a föld alatta, tehát nem a finom műveleteket – mint a sorjázás vagy a reszelés – végezte. A hajógyárban egyenjogúság volt, több női művezető is dolgozott ott, de talán a legkülönlegesebb történet Raposáné Jolié, aki manökenből lett az izmos férfiak között gorombakovács-művezető 1974-ben. Ezekben az időkben országosan is alig pár ember értett a szakmához, aki hajlandó volt többtonnás gőz- és légkalapácsokkal dolgozni és acéltömböket formázni. Egyetlen rossz mozdulattal is hatalmas bajt lehetett csinálni. A szakmának meg is volt a respektje, a munka ünnepén, a felvonuláson ők kapták a leghangosabb elismerő tapsot.
A gyár alapítójáról nevezték el az egyik első, és az egyik utolsó hajót
A Hajógyár – mint Budapesten annyi minden – Széchenyi István kezdeményezésére jött létre 1835-ben. 1844-ben már az alapító nevét viselte egy vízre bocsátott gőzhajó, aminek az avatásán különleges dolog történt. Az ünnepségen először lehetett a Magyar Himnuszt a hozzá komponált zenével együtt nyilvánosan hallani – úgy, ahogy azt ma már természetesnek vesszük.
144 évvel később 1988-ban úszott ki a Hajógyár egyik utolsó hajója, a Széchenyi jégtörő. 418 tonnás, 2 cm vastag acéllemez felhasználásával készült, és több ezer lóerő küzd azóta is a jég ellen, óránként 250 liter üzemanyag fogyasztása mellett. Olyan különlegesen egyedi darabról van szó, hogy van, amikor szomszédos országok is kölcsönkérik.
Tömegek gyűlnek
Megszoktuk a látványt, hogy nyaranta több tízezres tömegek gyűlnek és tombolnak a Sziget fesztivál Nagyszínpada előtt, a fesztivál előtt és után viszont a Hajógyári a béke szigete. Azt is gondolhatnánk, hogy a fesztivál előtt még soha nem fordult meg egyszerre ennyi ember a Hajógyári szigeten, pedig már az 1960-as években szervezett üdülőtáborok is nagyon népszerűek voltak, számtalan közös programmal, “napiparancs-hirdetéssel” és fesztiválokkal.
A következő nagy tömeget a sziget 1980-ban és 1981-ben látta vendégül, a gyakran kevert Fekete Bárányok és Szuperkoncert elnevezésű eseményeken. Az előbbin még a legfeketébb bárány, a Beatrice is zenélhetett (a P. Mobil, a Hobo Blues Band és a Bizottság mellett), a következő évben, a Szuperkoncert néven futó eseményen már szervezési kritérium volt, hogy a 14 fellépő és maga a fesztivál is csak akkor kap engedélyt, ha a legbotrányosabb csapat, a Beatrice nem kap lehetőséget. Az együttes még ebben az évben (1981) fel is oszlott. A koncerteket viszont hatalmas tömeg követte élőben.
A Hajógyári-sziget 5 hídja
Hadrianus hídja
Az nem újdonság, hogy római kori romok vannak a Hajógyári-szigeten. Hadrianus helytartó palotájának maradványairól már 170 éve tudunk. Az viszont azóta sem világos, hogy ez pontosan hol helyezkedett el. A romok megvannak, csak az nem bizonyos, hogy a szigetet a rómaiak választották le a Dunából vagy csak szabályozták a folyót gátakkal. Van még az a feltevés is, hogy ez a rész mindig is része volt a szárazföldnek és egy összefüggő települést alkotott Aquincummal. Ezekről a teóriákról jelenleg is viták folynak, minden elméletnek van követőbázisa, akiknek bizonyítékaik vannak arra, hogy az ő irányuk a helyes. Ha maradunk amellett, hogy a palota egy szigeten állt, ahhoz kellett, hogy kapcsolódjon egy híd is, ami az első két elmélet képviselői szerint kizárólag időszakos lehetett, mert az árvizek és a téli jég ellen olyan stabil hidat kellett volna építeniük, aminek a nyomai ma is látszanának (vannak, akik szerint látszanak). Az ásatás egyébként nem látogatható, mert azt visszatemették, hogy addig is védve legyen, amíg kiderül, hogy mi legyen a romokkal.
A K-híd az egyetlen híd, ami nem merőleges a Dunára.
Azért ferde, mert a hídon ma is látható síneknek egykor fontos funkciója volt. Általuk kapott vasúti összeköttetést a Hajógyár. Volt csatlakozása Esztergom és Újpest felé, illetve be volt csatornázva a Szentendrei HÉV vonalára is. 1989-ig tartotta meg ezt a szerepét, azóta a kutyasétáltatók és fesztivállátogatók ikonikus hídja Budapesten.
Árpád híd
Ez a híd árnyékot ugyan vet a Hajógyári-szigetre, de nincs közvetlen összeköttetésben azzal.
H-híd vagy Hajógyári híd
Hadrianus vélt/valós hídja után sokáig nem volt közvetlen és főleg állandó összeköttetés a szigettel. Először 1858-ban épült híd a mai H-híd helyére, ez fából készült és úgynevezett tolóhíd volt. A középső részét egy csörlővel lehetett széthúzni, hogy a kéményes hajók elférjenek. Ezt a fahidat cserélték le 1885-ben. Az új darab már kőpilléreken állt és vasból készült, a középső részt nem széthúzni, hanem felemelni lehetett. Ez az ún. emelőhíd (vagy Remmel-híd, tervezője, Remmel Péter után) mechanikusan működött, két ember 7 percig csörlőzött, mire felhúzták. Ez állt 1968-ig, utána épült a most is látható vasbeton híd.
A gyaloghíd
A sziget mellett, az Óbudai Szeszgyár helyén most épülő lakópark tervezői egy gyaloghidat terveznek építeni. Ez nyilván majd a sziget területén is tereprendezést igényel, tehát egyelőre csak a terveken látni ennek nyomát.
A Hajógyári-szigeten nőttek a Margitsziget virágai
Mindannyian csodáljuk a Margitsziget parkjait, aminek tervezése mindig is a sziget főkertészeinek a dolga volt, és az ő érdemük a mai napig. Már 1870-ben európai szinten híres “rozarium” (rózsakert) létesült itt, de ez a 20. század elejére fejlődött fel igazán. Annyira, hogy a sziget közepén létesült kertészeti telep az üvegházaival, faiskolájával (ahol a kitelepítendő növényanyagot nevelték) komposzt- és trágyatárolóival már útban volt az eredeti ötletadó, József nádor örökségének, a rózsáknak. Ezért a kertészeti üzemet a Margitszigetről 1928-ban az Hajógyári-szigetre költöztették, hogy helyére a Margitszigeten rózsakerteket ültessenek. Egészen 1946-ig működött ez a rendszer. A virágok mellett a saját szaporítású páva és vadfácán-állomány is a Margitsziget büszkesége volt, de a látogatók nagy száma miatt a fácánok nagy része szintén átköltözött a szomszéd szigetre, a Hajógyár mellé.
(Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán)