Amennyiben azt gondolnánk, hogy a kábítószer valamiféle modernkori hívság, akkor oszlassuk el a bizonyosságunkat, ugyanis Budapestet szinte szó szerint betakarta a kokain a Horthy-korszak húszas éveiben – legalábbis a korabeli sajtó szerint mindenképp. Mindenesetre tény, hogy komoly keletje volt, amelynek elosztása mögött az akkori „kokainkirály”, Sóhár Elek, vagy ahogy akkoriban ismerték: Kokós Lexi állt.
Zsizsgő, pezsgő, vibráló éjszakák, amelyekhez képest Pest járvány előtti bulinegyede egy fékezett habzású iskolabuli volt. Valahogy így kell elképzelni az 1920-as, 1930-as évek budapesti éjszakai életét, amely akkoriban is a VI., illetve VII. kerületben zajlott. A téves elképzelésekkel ellentétben, miszerint akkoriban finom urak sétapálcával itták mértéktartva a finom magyar borokat, Budapesten szinte nyíltan szívták a kokaint. Persze akkoriban még más idők jártak és lehetett kokaint vásárolni a gyógyszertárban is, ám szigorúan vényköteles volt, és csak nagyon kis adagokban porciózták. Legálisan tehát nem lehetett akkora mennyiséghez hozzájutni, amennyi kiszolgálta volna a fogyasztói igényeket, így kiépült az alvilági rendszer, amely a nemzetközi drogkereskedelemre csatlakozva szolgálta ki a korabeli „bulikultúrát”.
A korabeli újságok – ahogy az Index írta – 2-3 pengőre tették egy adag pesti árfolyamát, de a mennyiséget nem részletezték. A szert egyébként nem csak por formájában árulták; folyadékként, üvegcsében is lehetett kapni. A budapesti feketepiacra a kokain majdnem kizárólag Németországból került. A húszas évekre egyébként is Berlin lett az európai kokainfőváros. A háborús célokra felhalmozott kokainkészletek a háború után megtalálták az utat a feketepiacra, Németország pedig nem csak az ópiátok előállításában volt világelső, ők voltak a világ fő kokainexportőrei is. Mindennek elsődleges oka az volt (ahogy arra Dezső András is rámutatott a HVG-be írt cikkében), hogy a vesztes Németország a Romániának és Olaszországnak fizetett jóvátétel egy részét gyógyszerekkel, köztük kokainnal egyenlítette ki. Így aztán sok helyen több kokain halmozódott fel, mint amennyire szükség volt, a felesleg pedig a feketepiacon és nemzetközi csempészeknél landolt.
Címlapon a kokain
Maguk az újságok egyébként szintén teljesen rá voltak csúszva a kokainra, ám nem abban a formában, ahogy a fogyasztók. A Pesti Napló úgy számolt be, hogy „valóságos divatőrületté fajult a kokain élvezete. Csaknem mindegyik táncosnőnél van egy kis dobozocska, amely körülbelül akkora, mint a rizspordoboz. Ha megfelelő társaságba kerülnek, elegáns mozdulattal veszik ki retiküljükből a csinos kis dobozt és hintik ki belőle a port kézfejükre”. A húszas évek közepére ennek megfelelően szinte hisztériaszerűen foglalkozott a magyar sajtó a szerhasználat terjedésével, ám a valóságban nagyjából 50 ezer főre volt tehető a fogyasztók száma.
A narkotikumok, ahogyan Az Újság is írta, a társadalom legfelsőbb rétegeiben is nagy népszerűségnek örvendtek:
„Mint minden bűvös szenvedély, a nagyváros éjszakájában szinte észrevétlenül terjed, behúzódik a házakba, magánlakásokba, igen gyakran előkelő emberek lakásába is, és ezekbe a rendőrség szeme, természetesen, nem láthat be.”
Drogok a szélben
Ezzel Budapest felzárkózott az európai trendekhez, hiszen az első világháború utáni depresszió „ellenszereként” Londonban, Párizsban, Berlinben, Bécsben is tombolt a kokainláz, így elkerülhetetlen volt, hogy az akkoriban „fehér méregnek” nevezett narkóra a magyar elit is rákapjon.
Persze a Horthy-rendszer szigorúan szabályozta a kokainkereskedelmet, ám a dílerek leleményessége akkoriban is kiemelkedő volt, így receptet hamisítottak, a nagykereskedők pedig Nyugat-Európából csempészték kilószámra a drogot különböző módokon (volt olyan eset, amikor egy ortodox görög álérsek szervezte a szállítást Bécs és Budapest között, az álca kedvéért pedig úgy tett, mintha zarándoklatot szervezne a közismerten zárt Athos hegyre). A kokaint aztán a budapesti kávéházakban pincéreken, taxisokon vagy prostituáltakon keresztül értékesítettek.
Lexi és a báró halála
A bulvársajtó pedig egyre keményebben nyomta a kokaintémát, gátlás nélkül hozta nyilvánosságra a függők és a dílerek neveit, akiket vagy démonizált, vagy sztárrá emelt. Ez utóbbiak körébe tartozott a rendőrséget rendszeresen lóvá tevő Sóhár Elek, vagy ahogy többen ismerték: Kokós Lexi.
Lexit alighanem a stílusa és a rafináltsága tette a sajtó egyik kedvencévé, aki nem mellesleg maga is súlyos kokainfüggő volt. Elegáns ruhákban járt, ott élt a „bulinegyed” közepén, kísértetként járta a várost, ügyesen mozgatta a szálakat, kijátszotta a rendőrséget és hálózatával lényegében teljes Budapestet ő látta el, tőle vásároltak az elit tagjai Kosztolányi Dezsőtől Kövess Hermann báró egyik fiáig.
Előbbiről egy ismert aranyköpése alapján is tudható volt, hogy kokainozott, Kövess Jenőről viszont jóval kevesebbet lehetett tudni, hiszen egyáltalán nem volt a kor „sztárja”. Ellenben saját köreiben tudhatóan hedonista volt, minden éjjel belevetette magát az éjszakába, a pesti kokainbarlangokban törzsvendégként tekintettek rá.
Ami azonban az aranyifjú Kövesst a címlapokra emelte, az a halála volt, amely óriási visszhangot vert és a sajtó rögtön a kokainhoz kötötte azt. Ahogy Dezső András írja: Kövess Jenőre 1929. január 16-án reggel talált rá a főbérlője. A férfi eszméletlenül feküdt az ágyában, összeverve. Ilyen állapotban került szanatóriumba, ahol tüdőgyulladást állapítottak meg nála, néhány nap múlva pedig elhunyt. A körülmények arra utaltak, hogy a halála körül valami nem stimmel, ezért a rendőrség nyomozni kezdett.
A nyomok a szórakozónegyedbe, egy Zichy Jenő utcai lakásba, pontosabban egy kokainbarlangba vezettek, ahol a kokainüzlettel is foglalkozó prostituáltak bevallották, ők verték össze a drog miatt megvadult Kövesst, majd tették ki szinte meztelenül a hideg lépcsőházba. Kövess halála felforgatta a közvéleményt és a fővárosi kokainpiacot is, mivel a rendőrség üldözni kezdte a hírhedtebb drogkereskedőket. Így került mások mellett célkeresztbe Kokós Lexi és az ő hálózata is.
Egy darabig úgy tűnt, hogy Lexi túljár a detektívek eszén, ám karrierje csúnya véget ért, mikor 1932 tavaszán egy rendőr a Király utca és a Wesselényi utca sarkán kiszúrta az akkor már körözés alatt álló kokainkirályt. Üldözőbe vette, elkapta, Lexi pedig az aznap éjjelt a VII. kerületi fogdában töltötte. Másnap, amikor a fogdából kihallgatásra felkísérték, a zsebében elrejtett nagy mennyiségű kokaint lenyelte, a rendőrök viszont azt hitték, hogy Lexi megint hülyére akarja venni őket, de miután látták, hogy komoly a baj, orvost hívtak, ám életét már nem tudták megmenteni.
Két évvel Lexi halála után létrejött az első budapesti drogellenes nyomozócsoport, amely alig pár év alatt komoly sikereket ért el, kiszorítva a dílerek jelentős részét a fővárosból. A kábítószer persze, így a kokain sem tűnt el Budapestről, azonban már koránt sem kokainoztak olyan nyíltan az éjszakai életben, mint Lexi királysága idején.
(Kiemelt kép: Fortepan)