A Budai Vár történetét gimnazista korában, az 1950-es években ismerte meg a Gerő László-féle középkori feltárásokról és rekonstrukciójáról szóló könyvből. Mint mondja, A budai vár helyreállítása című könyvnek nagy szerepe volt abban, hogy építész lett. Az Ybl-díjas Roth Jánossal, a Huszonkettesek építészcsoport tagjával a Budai Várnegyed korábbi állapotairól beszélgettünk, különösen arról, hogy a 19. század végi építkezések – amelyeket most kánonnak tekintenek –, miért voltak károsak ebben a környezetben.
– A Budai Várat, a Várnegyedet nagyon nehéz a palota, a Mátyás templom vagy a Halászbástya nélkül elképzelni, noha az megépítése előtt erődítményként több mint 600 éven keresztül funkcionált. Röviden összefoglalható egy ilyen hosszú történet?
– A Budai Vár a tatárjárás után valóban katonai erődítményként is működött. Az Árpád-korban épültek ki az első várfalak, amelyek csak a Várhegy sziklatömbjét fogták körül, de az Anjouk alatt egy következő, ezzel párhuzamos réteg épült hozzá. Igazából Mátyás király uralkodásakor, majd a török hódoltság alatt épült ki a Vár újkori erődítményrendszere, az ezzel kapcsolatos mai arculatát pedig a török utáni újjáépítéskor nyerte el: már az osztrák hadvezetés építette azt a téglaburkolást, amit most is megszokottnak tekintünk. De a déli oldalon még ma is a török kori erődítések a jellemzőek. Ebből az is látszik, hogy a Budai Vár elsősorban jelentős katonai objektum volt, a régi ábrázolásokon jól láthatók a magas várfalak is.
– Úgy tudom, hogy az első elegáns palota Mária Terézia idején épült.
– A 18. század elején megindult a polgárváros újjáépítése és 1735-ben, még Mária Terézia előtt, III. Károly uralkodása idején új palotát építettek a régi romjainak a helyén. Akkor tüntettek el nagyon sok középkori emléket, romjaikkal feltöltve a területet. Az már valóban Mária Teréziához köthető, hogy ő bízta meg a jelentős barokk építészt, Johann Lukas von Hildebrandtot a palota bővítésével, aki nagyon szép és jó arányú épületet tervezett. Ismerem az 1789-es látványtervet, ebből egyértelműen kiderül, hogy a Budai Vár léptékéhez sokkal jobban illeszkedik ez a coure d’honneure–ös palota, mint a mai. Mária Terézia azonban nem lett e palota lakója, később meg is szűntek az épület királyi vonatkozásai, s különféle feladatokra próbálták hasznosítani: volt a nagyszombati egyetem épülete, csillagvizsgáló és az Angolkisasszonyok nevelőintézete is.
– Mi lett a sorsa ennek az épületnek. Elpusztult az 1849-es ostrom idején?
– Nem tudom, hogy akkor mennyire sérült meg, de ha meg is sérült, a 19. század második felében helyreállították. Azonban 1867-ben, a kiegyezés után nyilvánvalóvá vált, hogy ez az épület nagyobb szabású királyi ceremóniák megtartására alkalmatlan, és ezért újat kellene építeni. Nem sokkal később a Budai Vár katonai jellegével kapcsolatos kérdéseket az első budapesti önkormányzat napirendre is vette, és az osztrák hadügyminisztériummal hosszas vitákat folytatott, nemcsak a Vár miatt, de a többi, Budapest területén lévő katonai objektummal kapcsolatban is. Ezek a viták 1875-ben lezárultak, a következő években pedig sok mindent elbontottak annak érdekében, hogy a Vár környékének katonai jellegét csökkentsék. Ekkor szűntek meg a kapuk (a mai Bécsi kapu csak egy replika), de például a palotához közeli fegyvertár, a Zeughaus is bonthatóvá vált.
– Ekkor épült a főhercegi palota, amit most újra felépítettek?
– A főhercegi palota helyén korábban a Teleki palota állt, ami a 18. század végén épült. Érdekes módon a városi jelleg erősödése folyamán Teleki gróf azután kapott lehetőséget a telek megvásárlására, hogy az ottani ágyúállást megszüntette a hadvezetés. A gróf kétemeletes palotát építtetett, ami beleillett az akkori barokk városképbe – az egyemeletes barokk polgárházak közé. Ez az épület részben lakóház, részben a Telekiek rezidenciája volt, de a szabadságharcot követően az osztrák hadvezetés vette birtokba, sőt a kiegyezés után itt rendezték be a hadügyminisztériumot, és az akkori honvéd-főparancsnok, József Károly főherceg lakosztályát és rezidenciáját. Egy idő után azonban a hivatalok kiköltöztek innen, és számukra két olyan épületet is emeltek a Szent György téren, amelyek már nem illeszkedtek a Budai Várban megszokott léptékhez: a hadügyminisztériumot és a honvéd főparancsnokság kupolás épületét, mindkettőt Kalina Mór tervei alapján. Ugyanekkor József Károly főherceg megvásárolhatta a barokk Teleki palotát, és annak felhasználásával építtette fel a főhercegi palotát, valamint engedélyt kapott a Fehérvári rondelláig terjedő, egyemeletes barokk házsor bontására is. Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a közhatalom és a befolyásos hatalmasságok összefonódása nyilvánvalóan akkor is működött!
– Mondhatjuk, hogy ezek az épületek indították el a 19. század végi építkezések aránytalanságait?
– Részben. De ezen aránytalanságok kialakulásával kapcsolatban az volt a legmeghatározóbb elem, hogy a Közmunkatanács 1894-ben, miután lehetővé vált a foghíjak beépítése, a Budai Várnegyedet ugyanabba a I. övezetbe sorolta, mint a pesti belvárost. Ez volt az a jogszabály, amely igazából lehetetlenné tette a józan ész által diktált korábbi barokk lépték betartását a Várban.
– Miért?
– Mert így lehetséges volt akkora épületeket emelni, mint a pénzügyminisztérium a Szentháromság téren, és ugyanígy épült meg a Dísz téren a Marczibányi palota helyén egy négyemeletes bérház is, amit például Márai Sándor „ronda sárga háznak” hívott. De ez tette lehetővé a már említett hadügyminisztérium, a honvéd főparancsnokság és a főhercegi palota megépítését, sőt az északi oldalon a levéltár ormótlan épületét is.
– A főhercegi palotát és a pénzügyminisztériumot most újra felépítik.
– Annak ellenére, hogy rövid időn belül a kortársak is felismerték, hogy ilyen léptékű épületek nem valók a Várba. Már 1912-ben hoztak egy olyan szabályzatot, hogy az új épületek maximum háromemeletes és 21 méter párkánymagasságúak lehetnek a Várnegyedben, 1928-ban még ezt is kétemeletesre csökkentették és 15 méteresre. Ma is ez lenne normális.
– Azért a magasabb épületeket nem bontották le.
– Nem bontották le, nem volt rá törvényes lehetőség. Ma bezzeg a hatvanas-hetvenes évek jó néhány kortárs épületét elbontják, városképi indok nélkül! A 2. világháború alatt ezek jelentős sérüléseket szenvedtek, és az akkori újjáépítés során már az 1928-as szabályok jegyében jártak el. Azzal, hogy most ismét felépítik ezeknek az épületeknek a másolatait, nemcsak a világháború utáni rendezést írják felül, de az 1912-es és 1928-as szabályokat is. Amikor azzal szembesültem, hogy az első objektumok, a lovarda és a főőrség épülete megépültek a Hauszmann tervre hivatkozva mint kiemelt állami beruházásra, akkor nézettem utána a jogászokkal, hogy mi is ez valójában. Akkor derült ki, hogy a Hauszmann terv jogilag nem tekinthető – rossz fogalmazással – „népgazdasági tervnek”, mert nem teljesíti azokat a kritériumokat, amiket egy állami tervtől a jogszabályok megkövetelnének. De amikor ez kiderült, már lejárt ennek a vitathatósága. Egy ilyen tervet egy tudományos bizottságnak kellett volna jóváhagynia – létre is hoztak egy Hauszmann bizottságot, ami eredmény nélkül feloszlott –, ugyanakkor nyilvános vitára kellett volna bocsátani. Ez is elmaradt, mint ahogy bármiféle szakmai egyeztetés is.
– A Budavári palota is a korábbi aránytalanságok jegyében született?
– Tekinthetjük úgy is. A palotát millenniumi években kezdték építeni Ybl Miklós, illetve Hauszmann Alajos tervei alapján. A megrendelőkben leginkább az dolgozhatott, hogy fényűzőbb, pompőzebb palotát építsenek, mint amilyen Bécsben van. Az akkori mentalitást és kormányzati szándékot, a kivagyiságot és a nagyzolást Ady Endre fogalmazta meg a legprecízebben. Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy teljesen felesleges volt megépíteni ezt a palotát. Csakhogy ezt akkoriban kevesen ismerték fel. Pedig ami végül megvalósult, egyáltalán nem volt korszerűnek tekinthető: egy eklektikus, neobarokk palota épült trónteremmel, tükörteremmel, táncteremmel, olyan elemekkel, amelyekre valójában semmi szükség sem volt. Ráadásul a palota kibővítése egy kényszerhelyzet szüleménye volt. Hauszmann elfogadta azokat a reprezentációs érveket, hogy a palotát tovább kellene bővíteni, a már említett lebontott Zeughaus területét is felhasználva. A Dunára szervezett egy hosszú homlokzatot, ami a Vár léptékéhez nem illeszkedik, ez ráadásul azt is eredményezte, hogy a hosszú épületszárnyban lévő teremsor nagyon nehezen megközelíthetővé vált. Amit Hauszmann kitalált – hogy a Szent György térről legyen megközelíthető a palota –, csak annyit tett lehetővé, hogy egy reprezentatív térsor alakuljon ki, amelynek funkcionális haszna legfeljebb nagy rendezvények alkalmával lehet.
– Járt ott valaha is Ferenc József?
– Talán egyszer.
– Horthy Miklós sem lakott itt?
– De. Ő az ún. Ybl-féle szárnyat lakta, ahol ma az Országos Széchenyi Könyvtár van.
– Szó van arról, hogy vissza akarják építeni a palotát is az 1945 előtti állapotnak megfelelően.
– Döbbenetes, hogy komolyan foglalkoznak azzal, hogy eredeti berendezéseivel visszaalakítsák a palotát, bár ez szerintem képtelenség. Ha csak abból indulunk ki, hogy a mindössze 70 négyzetméteres Szent István terem helyreállítása 6 milliárd forintba került, nem tudom hány száz milliárdot vinne el egy ilyen átépítés. Nem beszélve arról, hogy jelenlegi palota kialakításakor már eleve azt vették figyelembe, hogy Budapesti Történeti Múzeum, a Nemzeti Galéria és az Országos Széchenyi Könyvtár költözik ide.
– Vagyis a csupasz falakig le kellene mindent bontani az esetleges visszaépítéshez?
– Valószínűleg. Az én privát véleményem az, hogy Hauszmann Alajos középszerű, bár nagyon sikeres építész volt. Ybl Miklós még a Hildebrandt-féle palotát bővítette a Krisztinaváros felé – a saját módszerével tulajdonképpen egy neo-renaissance alapokon nyugvó épületet valósított meg. Hauszmann ezt a koncepciót átírta későbarokk elemek sokaságával; millió felesleges díszlettel, cirádával, és igazából normális belső terek nélkül. Jellemző az is, hogy az Hauszmann-féle kupola egy álkupola, egy ráépítés volt.
– A mostani kupolának semmi köze a régihez?
– Semmi. A régebbi nem is ott volt, ahol a mostani. Amikor a hatvanas évek végén, a Nemzeti Galériával foglalkoztak az építészek, a reprezentáció kevésbé izgatta őket, és az nem is volt követelmény velük szemben. Azt látták, hogy az eredeti kupola „rossz helyen van”, ezért kerestek neki egy megfelelő helyet. Ezt úgy „találták meg”, hogy az Nemzeti Galéria előcsarnoka után kialakítottak egy kupolateret, és oda áthelyezték a főlépcsőházat is. Mostanában még ezzel a kupolával kapcsolatosan is elhangzik, hogy szovjet mintára készült, pedig ez egy jó arányú, jó helyen lévő kupola, nem úgy, mint a régi. Ha ezt el akarnák bontani, és visszaépítenék az álkupolát az egy építészeti nonszensz lenne. Ami a homlokzatot illeti, ugyancsak józanítás, egyszerűsítés zajlott le az hatvanas-hetvenes évekbeli átépítés során, megtartva a Mária Terézia-féle palota egyszerű, barokk motívumait. Vannak vele bajok, a belülről osztott ablakok például kritika tárgyát képezhetik, miként a hatvanas-hetvenes évekbeli belsőépítészeti megoldások is, de ne felejtsük, hogy akkoriban nagyon kevés minőségi anyag állt rendelkezésre. Ezzel azt akarom mondani, hogy a palotára jelenlegi formájában is ráférne egy felújítás, de semmiképpen sem úgy, hogy eredeti formájában visszaépítik.
– Felújítás alatt a Magyar Nemzeti Galéria felújítását érti?
– Természetesen. És azt is elmondhatom, hogy a Huszonkettesek építészcsoport minden lehetőséget meg fog ragadni azért, hogy Nemzeti Galéria a Budavári palotában maradjon, a Városligetben pedig ne épüljön újabb többszáz milliárdos múzeum!