A Petőfi utcák népe kiállítással kapcsolatos számok azt mutatják, hatalmas munka van benne: 9 fotós, közel 300 település, többezer fotó és megtett kilométer. A végeredmény valami negatív siker kapcsán mégis inkább a megúszásról árulkodik. Elmentünk a tárlatvezetésre is, amin az alkotók és a kurátor beszéltek a képekről, de bárcsak ne tettük volna. A kiállítást ennek ellenére is ajánljuk, de ha valaki komolyan tervezi a megtekintését, itt hagyja is abba a cikk olvasását.
A kiállítás arról akar szólni, kik vagyunk”
– foglalta össze Virágvölgyi István kurátor a dolgokat, és mint folytatta, ők is nem válaszokat akartak adni, hanem kérdéseket és felvetéseket megfogalmazni.
Én viszont azzal az érzéssel jöttem el, hogy valami nagyon nem stimmel a kiállítással kapcsolatban, de akkor még nem tudtam, micsoda, és most is inkább csak találgatok. Nem elég őszinte? Sőt, erőltetett? Igazából ők sem akarták már ezt? Vagy ahogy Capa krédója is szól, hogy rögtön közhellyel indítsuk a cikket:
nem mentek elég közel?
A tárlatvezetés azzal kezdődött, hogy Virágvölgyi elmondta, az ötlet Hajdú D. Andrástól jött, aki szintén tagja az itt, azaz a Capa központban kiállító Pictorial Collective dokumentarista fotós csapatnak. Hajdú, mint kiderült, eredetileg a Rákóczi utcákat szerette volna végigfotózni, de az ötlet, ki tudja, miért, évekre fiókba került.
A Petőfi bicentenárium viszont kiváló alkalmat jelentett, hogy kezdjenek vele valamit, annál is inkább, mert kiderült, hogy nem Rákócziból, még csak nem is Kossuthból, hanem Petőfi utcából van a legtöbb az országban. A HVG hetilapban 2008-ban a témában megjelent Ténytár szerint 297 város közül mindössze négyben, Kazincbarcikán, Nagymaroson, Visegrádon és Komáromban nincs Petőfi utca. (Valójában Komárom Szőny városrészében, ami 1977-ben vált önálló településből Komárom részévé, ugyancsak van Petőfi utca, ezzel technikailag Komárom sincs Petőfi utca híján.)
A TeleTár országos CD-telefonkönyv elemzésével arra jutottak, hogy a több mint 3 ezer hazai település, városok és falvak mintegy
85 százalékában van Petőfi utca.
De van róla elnevezett lakótelep, park, tanya, sőt, még kisbolygó is. Ezzel a forradalmár költő olyan poétákat utasított maga mögé, mint Ady Endre, Arany János vagy éppen József Attila.
Ahogy a Heti Fortepan Szívós Erika történész Utcanevek és utcanév változások: Térpolitika, érzelmi kötődés és generációs azonosulás című 2021-es tanulmányára hivatkozva írja, a utcaneveknek egészen a kiegyezésig nem volt emlékmegőrző szerepe, a köztereket a legfőbb jellemzőikről, például az ott élők nemzetiségi hovatartozásáról, munkájáról, az utcában lévő jellegzetes épületekről, esetleg szobrokról nevezték el.
A 19. század derekán Európa-szerte erősödő nacionalista tendenciák azonban az utcanévadást a nemzeti emlékezetkultúra és identitásépítés szolgálatába állították, így az utcanévadás jellege és célja teljesen átalakult. Petőfi azonban abban is különleges, hogy a 20. század során minden politikai oldal és erő a magáénak érezte, így a rendszerváltásokkor menetrendszerűen lezajló utcanév váltások kevésbé érintették.
„Érdekes adalék ugyanakkor – tette hozzá Bácsi Róbert László fotós –, hogy
Petőfi leginkább a mennyiségi versenyt nyeri,
mert miközben a vidéki települések nagy részében leginkább központi utcát többnyire inkább Kossuth neve fémjelzi, a Petőfi utcák sokszor kisebb, keskenyebb, rosszabb állapotú mellékutcák csupán.”
És hát az egyik legsúlyosabb problémát éppen ez jelentette: bármennyire is erősködött Virágvölgyi, hogy ők sokszínű kiállítást akartak, ami egyben görbe tükörként is szolgál, ráadásul nem is akármilyen, hanem kedves görbe tükörként, ha azt szerették volna megmutatni, mit látna ma Petőfi az országot járva, akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy kerüljön bele ún. nyomorpornó is bőven.
A sorozat egyik legjobb képe éppen a borsodi Csenyéten készült, amihez érve Virágvölgyi is megjegyezte, hogy ez számára az egyik legmegrázóbb kép. Sőt, még azt sem felejtette el megkérdezni, vajon mik lehetnek a villanypóznák tetején lévő fémabroncsok.
A közönségből volt, aki arra tippelt, hogy ezek gólyavédők, valójában viszont a helyi áramszolgáltató szerelte fel őket, hogy
a környékbeliek ne tudják lopni az áramot.
És ez csak az egyik ellentmondás volt a tárlatvezetésen.
Az előadás egy pontján Virágvölgyi arról beszélt, hogy bár azzal szembesültek, hogy a Petőfi utcák általában a mellékutcákat jelentették a településeken, ez nem, hogy nem nehezítette, hanem egyenesen segítette a projektjüket, miközben az összes fotós azzal kezdte a megszólalását, hogy rettenetesen szenvedtek a fotózásokkal, mert az utcákban nincs semmi.
Ezzel megint az a gond, ha valóban azt szerették volna megmutatni, Petőfi mit látna, ha ma végigjárná az országot – ahogy egykor vándorszínész éveiben tette – akkor azon kellett volna törni a fejüket, hogyan lehet a semmit,
a dolgok hiányát megragadni.
Ehelyett viszont inkább olyan side-projekteket találtak ki, minthogy ellátogatnak falunapokra, elmennek öregek otthonába vagy a székesfehérvári Petőfi diszkóba.
Abban a legtöbben egyetértettek, hogy amikor a helyieknek elmondták, mit csinálnak, azok könnyen megnyíltak, de volt, akinek még ezzel sem volt szerencséje. Az egyikőjük Somogy megyét kapta, ahol elmondása szerint egyáltalán nem sikerült az emberekkel kapcsolatot teremtenie, ezért inkább bevállalt néhányat az említett side-projektek közül, mint például azt, hogy Petőfi vezetéknévvel élő embereket kutatott fel, és fotózott, vagy például felkereste Petőfi családjának leszármazottjait. Amikor aztán azt láttam, hogy mindkét csoportról sima portrékat készítettek, akkor vesztett el a kiállítás már harmadszorra.
Virágvölgyi később ugyanis még viccelődött is azzal, hogy az egyik Petőfi Sándor nevű alanyukra az MLSZ adatbázisában találtak rá, mert
Petőfi a Törökbálint focistája volt.
Most komolyan, nem lett volna viccesebb sportszárban megnézni egy Petőfit, egy másikat pedig ingben a számítógépe előtt?
A bajokat csak tetézte, amikor kiderült, hogy a Petőfi család valódi leszármazottjai, a Petrovicsok és Hrúzok évente összegyűlnek. Máris azon kezdtem kattogni, vajon hogy nézhet ki egy ilyen széles családi találkozó, vajon hányan vannak, mit csinálnak, milyen a hangulat? Vajon miről beszélgetnek, érzi valaki a terhét annak, hogy a család leszármazottja? Igazából
bármi izgalmasabb lett volna,
mint megnézni hét szürke portréfotót (amelyek a híres, középen meg is jelenített Petőfi-dagerrotípiára hajaznak).
Először egyébként akkor zökkentem ki, amikor elérkeztünk a falhoz, amin öt sikeres, 26 éves (ilyen idősen tűnt el Petőfi) mai fiatalt mutattak be, akik, mint Virágvölgyi fogalmazott, ugyanannak a magyar elitnek a tagjai, mint aminek maga Petőfi is volt.
Az egész szekció kilógott a kiállításból, de a képeket készítő fotós még megfejelte a dolgot egy roppant kellemetlen pillanattal is: – miután hosszú percekig magyarázta, milyen kihívást jelentett neki a munka, ám ő ettől függetlenül csinálta volna tovább is, csak hát az idő rövidsége nem tette lehetővé, ha csak egy fél mondattal is, de –
meg tudta alázni az egyik alanyát.
A képeken Wettstein Albert, a Munch társalapítója, a Pető Dorina és Miklós Andrea pszichológusok, a Mélylevegő projekt társalapítói, Rasovszky Kristóf, olimpiai második és világbajnok úszó, valamint Puskás-Dallos Bogi szerepeltek, utóbbi bemutatásába viszont látszólag belezavarodott a fotós: „Dallos Bogi, sikeres énekesnő és ööö, azt hiszem, hogy ...”. „Celebritás” – segítette ki végül a kurátor.
A kiállítással kapcsolatos kétségeimet csak erősítette, amikor egy másik fotós arról beszélt, ez volt a kollektíva első olyan munkája, ahol nem az volt, hogy elengedték volna a kezüket, hogy menjek, és csinálják, amit tudnak, hanem komoly előkészületek zajlottak. Ennek persze nem kéne túl sokat jelentenie, főleg rosszat nem, mégis furcsa volt hallani.
Akkor döbbentem meg másodszor, amikor egy harmadik fotós bevallotta, hogy azt hitték, olyan lesz a munka, hogy faluról falura járnak kocsival, és ha látnak valami izgalmasat, akkor kipattannak. Aztán nem: annyira kemény volt már a helyzet, hogy
rájöttek, ki kell szállni a kocsiból,
és gyalog kell végigmenniük az utcákon. A magyar fotózás krémjétől ilyeneket hallani tényleg megdöbbentőbb volt, mint a legtöbb fotó.
A kiállításon meg lehet nézni, hogyan fest most az a váci ház, ahol Petőfi az Anyám tyúkját írta, hogyan néz ki az aszódi iskola, ahol Petőfi a tízes éveiben tanult, vagy hogyan néz ki a legendás kocséri Kutyakaparó kocsma, az egykori „kivül-belül szomorú csárda”, amivel kapcsolatban Petőfi azt írta, hogy oda
a harangszó is csak meghalni jár,
és mintha a nap is csak bágyakozva tekintene le rá.
De működni nekem csak akkor működött, amikor Virágvölgyi finom szavaival élve, a fotósoknak
sikerült létrehozniuk ún. időkapszulákat.
Vagy ott van Móricz-Sabján kiskunfélegyházi lakótelepen készült képe, amin egy félmeztelen férfi söpröget egy, a földtől 40 centire lévő apró teraszkát. Ezzel kapcsolatban még Virágvölgyi is azt mondta, hogy ez sűríti össze a legjobban azt, amit ő a beérkező sokezer képből leszűrt a mostani Magyarországgal kapcsolatban.
Az itt felsorolt kétségek ellenére tehát a kiállításon van legalább három olyan fal, amit élvezet volt nézni, és ami arról árulkodott, milyen erős is lehetett volna, ha többet engednek látni a valódi Magyarországból. Vagy felfoghatjuk úgyis a kiállítást, hogy a kollektívának sikerült visszaadnia az ún. magyaros életérzést, hogy van valami,
de hát lehetne sokkal több is.
Utóbbi esetben a siker teljes.