Aki ebben a városban él, nem tud nem írni róla… Költészet napjára összeszedtük egy tucat kedvenc versünket, klasszikustól a kortársig, amikben ismerős környékek, utcák és érzések bukkannak fel, álljon itt mindegyikből egy idézet.
Arany János: A tölgyek alatt (Margitsziget):
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
"Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
Ady Endre: Budapest éjszakája szól:
Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserü borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm.
Én vagyok a mámoros, kusza est.
Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák:
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Benjámin László A Vadaskerti úttól a Kálvin térig:
Lőrincen, Kispesten, Budán,
Angyalföldön - zötyög velem,
csak visz, csak visz a villamos
keresztül a fél életen.
Arcok cserélődnek, falak
- iskola, műhely, hivatal -
de az út változatlan az
örök egyforma kocsival.
Harminchat éve utazom,
megőszült közben a gyerek,
gyűjteménye sincs már, csupán
a megtett kilométerek;
ha számolnám, kijönne tán
százötven vagy kétszázezer -
akárhány világutazó
beérhetné már ennyivel.
Petri György: További csavargások:
Áldásom Lánchidadra, Buda és Pest!
Ezzel a kapcsolattal sose légy rest,
juthassak át belőled itt beléd ott,
és unalmassá ne legyen a légyott.
Álldogáljak a Gresham-borozóban,
amíg van, addig még valami jól van,
vagy üljek le szomszéd kis étteremben,
s az Arany János utcát se feledjem,
folyó borért a presszót, azt a Tervet,
hol egy baden-baden-i pult felelget:
tíz éves emlékemből hirtelen,
vicc, hogy az egy pesti presszó nekem.
Nemes Nagy Ágnes: Gyermekkorom
Vígan rügyeznek mind a fák,
– zsebemben gallyat őrzök, –
a Dunapartra, száz padon
kiültek már a nörszök.
A szürke, nagy gyerekkocsik,
parkőrök és cselédek,
s a Műegyetem nagy, vörös
kéménye mondja: élek.
Faludy György: A Japán kávéház:
A kávéház a múltból halványsárgán s opálan
foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával,
Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben
Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem
vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem.
Öt évtizede ennek. Elúszott az időben.
Tóth Krisztina: Terézvárosi elégia:
Szív utca és Lövölde tér,
sebhelyes arcú házak,
gyerekkor kulisszái,
szűk kapualjak suttogása.
Hol van az első tiszta szó?
Hólyagos járdákon gurul,
és nincs, aki többé megtalálja.
Móricz. Borús ég. Ködpamacs.
Villamos csöng. Ásít a Match.
Délibáb, csalfa látomás:
egy munkás metróárkot ás?
Kálvin tér. Szitáló havak.
Járda-tetris: műkő, falap.
A közöny aszfaltozta lét
építi néma hostelét.
Erdős Virág: Ezt is elviszem magammal:
kicsit a nyarat
kicsit a telet
viszem a mindörökké-Moszkva- Moszkva teret
(Kiemelt kép: Fortepan/Sturm Dániel)