A Zámbó Jimmyről szóló, Király című sorozat kiváló lehetőséget teremt arra, hogy Budapest egyik legendás szórakozóhelyével, a Batthyány téren egykor megtalálható, híres-hírhedt Casanovával foglalkozzunk.
Zámbó legendásan nagy ivó volt. Erről Tóth Krisztián, Jimmy testőre Zámbó Jimmy testőre voltam (hét év története) című könyvében úgy fogalmazott: soha nem látott olyat, hogy valaki ennyire bírta volna az italt és a cigarettát, mindig mindenki kidőlt mellőle. Ráadásul úgy volt vele, hogy senki nem állhat fel az asztal mellől, amíg ő bírta. Ha ő megtiszteli a társaságot azzal, szerette mondogatni, hogy közéjük telepedik, vendégül látja őket, akkor senki ne akarjon asztalt bontani.
Hiúsági kérdést csinált belőle
Ha valami reménye volt ilyenkor a társaságának, az az, hogy amilyen hirtelen kezdett inni, emlékezett vissza Tóth, olyan hirtelen abba is tudta hagyni.
Amikor bementek egy drinkbárba, Zámbót mindig olyan helyre kellett ültetnie, ahol tudta, hogy falnak háttal van, se ajtó se ablak, nincs mögötte, és nehezen megközelíthető. Utána odament az üzletvezetőhöz, ha nem volt bent, a felszolgálókhoz, és tájékoztatta őket: elképzelhető, hogy Zámbó poharakat fog összetörni. Megkérte őket, ha lehet, ne szóljanak rá, ne figyelmeztessék, csak csendben söpörjék össze az üvegszilánkokat, írjanak mindent a számlához, és ő a végén rendezi a kárt.
„Mindig arra törekedtem – magyarázza Tóth –, hogy tiszta helyzetet teremtsek, kiküszöböljem a félreértésekből eredő konfliktusokat. Odáig ne jussunk, valaki odajön az asztalhoz, és felbosszantja őt azzal, hogy ráförmed, mert az még soha nem javított a helyzeten.”
Zámbó szokását, folytatja Tóth, nem mindenhol szerették, de a legtöbb helyen elfogadták.
A sorozattal ellentétben Zámbó Tihamér nevű bátyja egyébként nem a Casanovában volt főpincér, hanem a Nyugatinál található Tavasz bárban. Tihamér a saját könyvében így emlékezett az egyik látogatására: „Egy szabadnapomon a menyasszonyommal ugrottunk be, hogy a bátyámat meglátogassuk – nem azért mondom, nagyon jól néztünk ki, hosszú haj, fehér cucc stb. – jó hangulatunk volt, kellemesen éreztük magunkat. Na, bemegyünk. Egy nyolctagú társaságból az egyik „kedves vendég” abban a pillanatban megtalált minket magának. Nem akarom szó szerint idézni, pedig szép szabolcsi ékesszólással ecsetelte, mi mindent fog tenni a nejemmel. Mit tehettem erre? A lehető legilledelmesebben, az etikett szabályainak megfelelően egy kézzel, szalvétával megfogtam a haját, odahúztam a fülét a számhoz, és belesuttogtam az én verzióm, kivel, mit és hol.”
Ahhoz viszont, hogy idáig eljussunk, hosszú út vezetett.
A legendaépítés kezdete
Két épület található ma is a Batthyány téren, amelyek a tér eredeti szintjén állnak, az egyik, a csarnokhoz közelebbi az egykori Fehér Kereszt fogadó épülete, a másik pedig az egykori Négy évszak ház. A teret egyébként 1872-ben, a Duna szabályozása idején az árvízveszély miatt töltötték fel.
A Fehér Kereszt fogadó épülete, ahogy a PestBuda is írja, valamikor két épületből állt, azonban – miután Franz Josef Falk 1766-ban mindkettőt megszerezte, egységes rokokó stílusban átépítette őket. Az 1730 körül épült házban lévő fogadó azonban nemcsak fogadóként, hanem a pletykák szerint kuplerájként is működött. A forgalomnak nem ártott az sem, hogy mellette volt a Bécsbe induló postakocsik állomása (innen kapta a nevét a Gyorskocsi utca).
Arról, hogy Casanova hogyan keveredett a környékre, több legenda is él.
Az egyik legenda szerint az olasz nőcsábász kapásból a Fehér Keresztben szállt meg, amikor Budán járt, hogy a város gyógyfürdőiben a köszvényét kúráltassa.
Egy másik történet szerint a Hadnagy utca 14-ben bérelt szobát, miután 1759-ben szabadult a velencei börtönből, és Budára jött, hogy – és ebben mindkét történet megegyezik – a köszvényét gyógyíttassa.
Az első történet szerint az itt megszálló Casanova szerencsétlenségére egy dunai szerb hajós egyetlen lányát szemelte ki magának, a viharedzett hajós pedig nagyon nem örült a dolognak: a matrózaival elintézte a gavallért, aki már másnap visszasietett Velencébe.
A második legenda pedig úgy folytatódik, hogy a vére nem hagyta nyugodni Casanovát, és elcsábított a mulatóban egy lányt, akit a barátaival meg is szöktetett. A lány vőlegénye nem hagyta annyiban, utánuk eredt, utolérte őket, egy késsel pedig meg is sebesítette Casanovát, aki ezután elmenekült Magyarországról.
Valószínűleg mind hamis
Jelenlegi tudásunk szerint egyik verzió sem igaz, a történeteket egy Held Albert nevű hírlapíró és egy Kárpáti Aurél nevű novellista terjesztette, előbbi Casanova Magyarországon címmel írt cikket 1913-ban, utóbbi Jacopo meséje címmel írt ugyanabban az évben novellát. Held cikkében a helyet vezető szerb kocsmáros, Kosztjics Péter lánya, Száva körül folynak a bonyodalmak, Kárpáti novellájában pedig egy szép budai molnárnét csábít el Casanova. A hatvanas években az is kiderült, hogy a Held által forrásként megjelent szöveg magyar fordítója valószínűleg nem is létezett, az egész történet Held találmánya volt.
A fővárosiak viszont nem hagyták, hogy a bizonyítékok, illetve azok hiánya megzavarja őket, a következő évtizedekben már kész tényként kezelték a Casanovával kapcsolatos történeteket. Ahogy a 24.hu írta, a Pesti Naplóban publikáló Bevilaqua Borsodi Béla 1934 februárjában már jól szórakozott azon a Még egyszer Casanova és a budai mende-monda című cikkében, hogy bár Casanova valószínűleg soha nem járt Budán, mégis – mint fogalmazott – bele fog kerülni Budapest város költészeti bibliográfiájába, doktori disszertációkat írnak majd a tabáni Casanova mende-mondáról.
A történet – emlékeztet a 24.hu – a hatvanas évek hajnalán kelt újra szárnyra: 1962-ben, a Nők Lapja hasábjain bukkant fel a legenda, amelyet Kosztjics távoli leszármazottja, Sztankő Juszti néni dédanyjától származó hiteles emlékként tálalt.
Tragédiák sora következett
Ahogy a budapest100.hu írja, az épület nagy pincéit az addig eltelt időben, a XX. század elején áruraktározásra használták. Akkor – mint írják – közel 80, többnyire mindenfajta komfortot nélkülöző egyszobás lakás volt itt található, amelyek lakói szörnyűséges körülmények között tengették mindennapjaikat. Talán ezért is lehetett olyan sok tragédia a házban: 1910-ben Nánási Zsófia cselédlány megmérgezte magát.
1925-ben Bakos Jánosné napszámos levetette magát az emeletről, 1934-ben pedig Csádi Jenőné varrónő ivott heresóoldatot, mert öngyilkos akart lenni. 1935-ben Ábrahám Jenő pincér el akarta hagyni élettársát, egy Tóth Áronné nevű mosónőt, aki ezt nem bírta elviselni: amikor a férfi összecsomagolta holmiját, a nő maró hatású lúgkőoldatot öntött az arcába. 1937-ben pedig Kerepesky János festőművész egy – az elvált feleségével való – vitát követően a függőfolyosón felvágta az ereit egy borotvával.
A bár születése
Bár a Király című sorozat úgy mutatja be, mintha a Városmajor mellett álló Körszállóban lett volna a Casanova bár, valójában az 1965-ös újabb felújítást követően az egykori Fehér Kereszt helyén nyitotta meg a Pannónia Szálloda és a Vendéglátóipari Vállalat az épület Batthyány tér felé eső részének alsó szintjén. A mulató 1967. január 25-én indult, és mint azt a Képes Újság korabeli cikke írja, már a névválasztásával felkavarta az állóvizet.
A cikkben azon bosszankodnak, hogy a „rokokó városi építészet ritka hírmondójának” számító épület a kalandor „keresztszülőnek” és a vendéglátóiparnak köszönhetően lett újra közismert.
A bárban – teszi hozzá megint csak a budapest100.hu – egy márványtábla hirdette, hogy „korabeli feljegyzések és szájhagyományok szerint a vendégfogadót neves személyek is látogatták, többek közt II. József császár, József nádor, valamint a roccoco kor legendás alakja, Giovanni Jacopo Casanova”.
Az első időkben ráadásul a vendég kérésére pecséttel ellátott igazolást adtak arról, hogy a történelmi múlttal rendelkező kétszáz éves Fehér Kereszt fogadó helyén létesített mulatóhelyen szórakozott. Az ötlet bejött, a Hétfői hírek című újság szerint a bár vonzotta a hírességeket, és vonzotta a balhét is. 1968 szilveszterét például már itt ünnepelte Albert Flórián és Szűcs Lajos, a Fradi két válogatott játékosa is.
A Király születése
Zámbó Imre 1958. január 20-án született Erzsébetvárosban, ötgyerekes családban. Az előadóművészi engedélyét 17 évesen szerezte meg az Országos Rendező Irodánál (ORI). Zámbó saját elmondása szerint a Duna-parti Fórum Szálló (ma Intercontinental) bárjában lépett fel először bárzenészként, aztán megfordult a Tavasz bárban, a sashalmi Állomás presszóban, a Silouette étteremben, a Regina bárban és a Casanova bárban.
A bár még húsz évvel a megnyitása után, a nyolcvanas évek végén is kultikus szórakozóhelynek számított. 1987-ben például azzal fokozták a tempót, hogy az addigi kettő helyett immár négy zenekar váltogatta egymást.
Ahogy a Blikk írja, 1987 volt az az év is, egészen pontosan 1987. november 11., amikor első alkalommal felkerült a Casanova plakátjaira Zámbó Jimmy neve, az előadóé, „aki 4 oktávot énekel”, és aki az „év sztárja”. A Képes 7 magazin szerkesztősége a Belkereskedelmi Minisztériummal közösen még ugyanabban az évben a Casanovát választotta az év éjszakai szórakozóhelyének.
Az éppen akkor alakuló Magneoton kiadó igazgatója 1989-ben itt hallgatta meg háromszor titokban Jimmyt, amivel egyébként a sorozat is kezdődik, hogy aztán később gyakorlatilag élethosszig tartó lemezszerződést ajánljon neki. „Mindig más volt a közönség, egy dologban azonban azonosak: amikor Jimmy énekelni kezdett, elhalkult a zsivajgás, a pohárcsörgés, minden szem és fül rá szegeződött. Én is a hatása alá kerültem” – emlékezett vissza a Blikknek az igazgató.
A hirdetésben Zámbó Jimmy neve alatt szereplő Háfra Mari a korszak híres fotómodellje volt, az ekkoriban a második házassága elején járó Zámbó élettársa. Az énekes mindig csak hajnali fél kettőkor lépett a közönség elé, Háfra pedig táncosnőként szórakoztatta a közönséget, miközben Zámbó zenélt. Zámbó aztán nem sokkal később házigazdaként és műsorszerkesztőként már az egész estéért felelt.
A hely királya a Casanova 1990-es csődjéig kitartott a hely mellett. Az akkori hírek szerint a mulatónak azért kellett bezárnia, mert a vetélytársai állandóan ráhívták a rendőröket, „a sorozatos razziák elszoktatták innen a széplányokat, akik addig valóságos aranybányává varázsolták a lokált”.