Vidékről jöttek fel a nagyvárosba, ahol sok mindent tanultak, de cserébe sokszor kihasználták őket. Milyen szokásokat terjesztettek el ezek a fiatal lányok a vidéken, és hogyan járultak ezzel hozzá a modernizációhoz és saját emancipálódásukhoz is? A cikkből kiderül!
Reggel 6 órára kelek. A gyermekek iskolába járnak, reggelijüket 7 órára kell elkészíteni. Az úr fél 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni - takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyharendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha véletlenül közben marad idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni. A vacsora sem megy egyszerre. A gyerekeknek 8 órára kell készíteni, de a nagyságos asszony és az úr este sétálni mennek, vagy elmennek moziba és várni kell őket meleg vacsorával. Sokszor 10, 11 órakor vacsoráznak, és ha még aznap akarok mosogatni, akkor csak éjfélkor kerülök ágyba.
A fenti beszámoló egy budapesti házicseléd átlagos napját mutatja be, amit a téma elsőszámú magyarországi kutatója, Gyáni Gábor idéz a Historia 1981-es számában.
A házicseléd az egycselédes, úgynevezett polgári háztartások „sajátja” volt. Szinte minden munkát egyedül végeztek, segítséget csak nagyritkán kaptak, amikor a család alkalmanként mosónőket vagy bejárónőket fogadott fel.
A házicseléd-tartás fél évszázadon át, 1890 és 1941 között virágzott Magyarországon, főként Budapesten. És hogy miként vált ez a függésben tartó, kizsákmányoló, patriarchális forma az emancipáció egyik elősegítőjévé is? Elmondjuk!
Honnan jöttek?
A budapesti házicselédségnek - ami 1880 és 1910 között a legnépesebb női foglalkoztatottsági szektor volt - két alapvető sajátossága volt. Az egyik, hogy közel 90 százalékban vidékről érkező nőkből állt, a másik az állás átmeneti jellege, ritka volt, hogy egy fiatal lány 3 évnél tovább maradjon egy háztartásban.
A polgárosodás, modernizálódás mentén a falusi kisiparos és földműves családok felbomlottak, a társadalmi rétegek elszegényedtek, ez vezetett ahhoz, hogy vidéki lányok már korán kenyérkeresőnek álltak, ennek érdekében pedig városokba, főleg Budapestre mentek állást szerezni, hogy megsegítsék a nehéz helyzetben lévő családjukat. Gyáni Gábor adatai azt mutatják, hogy a fővárosi házicselédek 40 százaléka rendszeresen küldött haza pénzt.
A munkavállalás másik oka a házasságra való felkészülés, legyen az hozománygyűjtés, tehát pénzkereset, vagy a gyereknevelés, háztartás vezetésének elsajátítása.
Az egyszemélyes házicseléd a polgári életforma, a modernizáció sajátja lett, amiben már külön-külön éltek a családok, nem pedig több generáció együtt. Elég volt egy segítő a háznál (bár a beszámolóból látszik, hogy ez annak az egy személynek az erőteljes kihasználásával járt).
A két világháború között a cselédtartás már megváltozott, és nemcsak a középosztály kiváltsága volt, a kispolgári rétegek is egyre gyakrabban alkalmaztak, és számítottak a háztartásbeli segítségére.
A házicselédek száma egyre csak nőtt és főleg szájhagyomány útján (barátok, rokonok) és szóbeli megállapodással kerültek budapesti családokhoz. Ahogy egyre nagyobb igény mutatkozott a házicselédekre, felmerült az igény egy közvetítő rendszerre. De mivel az 1900-ban létrehozott Állami Munkaközvetítő Intézet nem foglalkozott ezzel, községi cselédközvetítőre meg hiába volt terv, nem jött össze, főleg magánúton próbálkoztak vele. Ennek pedig megvolt a hátránya is. A közvetítők ugyanis un. cuplingereket, kifutókat alkalmaztak, és az ő dolguk volt felhajtani nőket a munkára. Tették ezt sokszor erőszakkal is. Szerencsére ez ellen hamar felszólaltak a cselédet tartó családok és a hatóságok is - és bár sok év elteltével, de 1927-re államilag betiltották a kifutók intézményét.
Az állami cselédközvetítés végül sosem került megvalósításra, de egy-két alapítvány viszonylag normális munkaközvetítői feltételeket kínált a munkavállalóknak és családoknak egyaránt. Ilyen volt a Márta cselédközvetítő, ami például csak a családoktól kért díjat, a nőktől nem. A vallási felekezetek közvetítőit nem vennénk ide, ugyanis az ő céljuk a munkavállalókkal az indoktrináció is volt a munka mellett.
Miből állt a házicseléd munkája?
Ahogy Gyáni Gábor írja a Cselédéletmód Budapesten című tanulmányában, bár az 1876. évi törvény rögzítette a cselédmunkát, annak a leírásában nagyon tág kereteket adott. Vagyis, maga a munkaadó dönthette el, mit csinál és meddig a beosztottja.
Kimondható, hogy a nők teljes életét a munkáltatója határozta meg, azt is, mikor kel és mikor fekszik. Az is a munkáltatón múlott, hány szabadnapja van a cselédnek, ami általában heti vagy kétheti, egy vasárnap délutánt jelentett, azon belül is délután 3 és este 7 óra között. Vajmi kevés ahhoz mérten, hogy Gyáni összegzése alapján a házicselédek napi 15-17 órát dolgoztak (hasonlatképpen: a városi munkásrétegek esetében napi 10 órában rögzítették a napi munka felső határát).
Gyáni hozzáteszi, hogy a bérezésük viszont elég kedvező volt, tudtak hazaküldeni, és akár hozományra is félre tudtak tenni, ugyanis a lakhatásért, ételért nem kellett fizetniük.
Mit tanultak a városiaktól a vidéki nők?
Történészek szerint is kimondható, hogy a házicselédség elterjedése hozzájárult a polgárosodás terjesztéséhez. Sok fiatal nő a szolgálat után hazament és vitte a városban látott életmódot, új eszközök ismeretét, vagy a gyereknevelés, gondozás szokásait.
Nem mellesleg a higiénia megváltoztatásával akár az egészségmegőrzéshez is hozzájárultak. Czingel Szillviának az OSZK-ban elérhető „Pest, feketére fest..." című dolgozatában olvasható, hogy a házicseléd lányok, nők tizede 1 hónapnál hosszabb ideig nem fürdött, harmaduk pedig csak hetente egyszer.
Sokan nem is ismerték, nem láttak korábban fürdőszobát, egyenesen megijedtek a kádaktól. A fürdési szokások egyébként még a huszadik század elején, a városban is ritkábbak voltak a mainál (a budapestiek 60 százaléka még 1940-ben sem tisztálkodott rendszeresen).
A látványtisztaság játszott, azaz annak a tisztántartása, ami kilátszik- főleg a ruhák és a felsőtest, na meg a fogak. Korai írásokban sokszor lehet találkozni a villamoson és buszon terjengő lábszagról szóló anekdotákkal.
A cselédnek nem volt külön fürdőszobája, lakhelye is a lakás eldugott részében volt, munkaadója fürdőjét pedig (kevés kivételtől eltekintve) nem használhatta (ha egyáltalán volt). Ettől függetlenül egy korabeli kézikönyv és maguk a munkáltatók is arra biztatták a lányokat, hogy a városi tisztasági fürdőkben, szappannal mosakodjanak meg.
A cseléd a munkában jobban izzad, mint mi, az anyagcsere több a testben, és ezért jó sokszor kell mosdania egész testében, nemcsak a kezét és arcát megmosni. Sok asszony időt sem hágy cselédjének a tisztességes tisztálkodásra, pedig, de utálatos a piszkos cseléd. Hogy is tud jóízlésű ember mosdatlan, fésülködetlen cselédet szobájába beereszteni?
(részlet Fayiné Hentaller Mária: A háztartási kézikönyve c. könyvéből).
A fiatal nők a gyakori mosdás szokását hazavitték, ezért eleinte a városi és vidéki ellentétek miatt a gyakori tisztálkodás miatt prostituáltnak bélyegezték, gúnyolták őket („Minek, vagy kinek fürdik annyit?”).
Érdekes észrevétel a kutatók részéről, hogy a házicselédek között kevesebb volt az analfabéta, gyakran olvastak újságot és a húszas évek közepén felük az általános iskola hat osztályát is kijárta, 1935-re már a háromnegyedük. Olvasottságuk a kor városi proletárrétegétől semmiben nem tért el, sőt, még jobb is volt.
A házicselédek magánélete
Általánosan elmondható, és a mai világra is jellemző, hogy ahol emberek vannak, ott előbb-utóbb a rafináltság és gonoszság felüti a fejét.
Gyáni a Cseléd életmód Budapestenben emlékeztet, hogy a polgárosodással érvénytelenné vált a szex és a házasság közötti kizárólagos kapcsolat. Ugyanakkor nem mellékes, hogy társadalmi elismertséget csakis házasságon belül született gyerek kaphatott, arról már nem is beszélve, milyen megbélyegzéssel járt a leányanyaság. Vagy az egyre elterjedtebb cselédanyaság.
Sajnos nem volt ritka, hogy a ház urai, hatalmukat kihasználva megerőszakoltak vagy megvezették a fiatal lányokat, akik házicselédi munkájuk miatt nem is tarthatták meg a gyereket. Mivel az élve születések negyede törvénytelen gyermek volt, a menhelyek telítődtek, mind a hatóságiak, mind az egyházaik és a magánkézben lévők is. A házicselédek gyerekei nagyrészt szoptatós dajkáknál kötöttek ki, ahol a nem megfelelő higiénia, ápolás és gondozás miatt folyamatos életveszélynek voltak kitéve. Voltak olyan cselédek, akik kevés pénzük miatt olcsóbb havidíjú helyekre adták be csecsemőiket, itt előfordult, hogy a kicsit vizes marhatejjel vagy tejbe áztatott kenyérrel szoptatták - ami miatt a fejlődésük nem volt megfelelő, vagy akár meg is haltak.
Érdekes, hogy a kiszolgáltatott helyzet ellenére Gyáni adatai azt mutatják, a házicselédek körében volt az egyik legkisebb az (akkor illegális) abortuszok száma.
És hogy miért is vált az emancipáció egyik eszközévé a budapesti szolgálat? A Népszava 1940. december. 31. - számában kapunk rá választ: „Szolgálni otthon is lehetne - vallja egy frissen Budapestre érkezett házicseléd - otthon is vannak nagyurak, ... de ezek keveset fizetnek és rosszul is bánnak a leánnyal."
Összességében tehát saját pénzt és kulturálódási lehetőséget (ha csak a családon keresztül is) lehetett szerezni, higiéniát, véleményformálást pedig tanulni Budapesten. A sikeresen végződő 1-2 éves munkák újabb sikeres munkákat hoztak a vidéknek, és a városi környezethez való alkalmazkodást, a polgárosodás elősegítését.
Cselédek. Forrás: Fortepan / Jankovszky György. Illusztráció: Sturm Dániel