STÍLUS

A legnagyobb haszonnal, de az utasra való tekintet nélkül


A regionális Budapesti Közlekedési Központ (BKK) létrehozásáról szóló megállapodást november 12-én írta alá Karácsony Gergely főpolgármester és Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter, s mindketten kivételes pillanatként értékelték: Karácsony rendszerváltónak, Vitézy történelminek nevezte. De mit szól ehhez a történelem? Ennek néztünk utána.

Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy a Budapesti Közlekedési Központ hatásköre nőtt. E megállapodás nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy megszűnjék az a budapesti városhatár mentén kialakított mesterséges megosztottság, amely azzal járt, hogy a közösségi közlekedést különböző szolgáltatók bonyolítsák – a saját érdekeiket szem előtt tartva. A fővároson belül a BKK, az agglomerációba közlekedő járatok – így a HÉV-vonalak és a helyközi autóbuszok esetében – viszont az állami tulajdonban lévő MÁV-Volánbusz. Mindez azzal járt, hogy nem volt összehangolt menetrend, egységes tarifa, nem voltak közös átszállóhelyek, és ez így, együtt az abszurd helyzetek mindennapossá válását eredményezte azon utasok számára, akiknek nap mint nap muszáj átlépniük Budapest határát. Akiknek viszont nem hiányoztak az efféle meglepetések, inkább autóba szálltak... A mostani megállapodással nemcsak a közösségi közlekedés nívója emelkedhet, de fővárosba érkező, és a dugóban araszoló autók száma is. 

De Karácsony és Vitézy megállapodása attól is rendszerváltónak és történelminek tekinthető, hogy amióta közösségi közlekedés létezik a fővárosban, ezt a problémát egyetlenergyszer sem sikerült áthidalni. Ha visszatekintünk az elmúlt 160 évre, az jön ki, hogy az „ősbűn" a lóvasúti szerződés volt, amelyet Pest városa kötött 1865-ben, z újdonsült közlekedési vállalattal, a Pesti – később Budapesti – Közúti Vaspálya Társasággal, a BKVT-val. Amelynek emlékét nemcsak számos villamospálya őrzi, de a A BKV Akácfa utca székháza az birtokukban volt. Noha a BKVT és a BKV közt csak egy betű a különbség, és alaptevékenységük is nagyjából megegyezett, két teljesen más karakterű és üzleti filozófiát valló vállalatról van szó. Amit legrövidebben következő állítással lehetne megvilágítani:

A BKVT üzletpolitikáját enyhén szólva sem a közszolgálat eszménye járta át. 

Annál inkább részvényeinek árfolyama, bevételei és persze az osztalék, és ennek nyomán egy, már-már vonalasnak mondható kapitalista szemlélet határozta meg a budapesti közösségi közlekedés fejlődését is.

lóvasút
Kép: Klösz György/Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

 

A történet 1862 körül kezdődött, ekkor állott elő a világlátott Károlyi Sándor gróf, újpesti földbirtokos és arisztokrata a pesti helytartótanács elé a lóvasút ideájával, az illletékesek meggyőzéséhez pedig sikerült a tekintélyes hadmérnököt, Hollán Ernőt, illetve a dúsgazdag bankárt, Jellinek Mórt megnyernie. A triumvirátus a pesti döntéshozókra volt nagy hatással. Különösen onnatól, hogy  hogy Károlyiék közölték: állják a számlát az utolsó garasig, cserébe koncessziót és kizárólagos jogot kérnek a lóvasúti üzemre. Ez azért kulcsmomentum, mert Pest városának nem is volt tőkéje a közlekedés fejlesztésére, így fel sem merülhetett az, amely számos nyugati nagyvárosban, hogy a város alapítson saját közlekedési vállalatot. Akkoriban persze ez senkit nem izgatott különösebben, úgyhogy 1865-ben úgy állapodtak meg a szerződő felek, hogy az újonnan létrehozott Pesti Közúti Vaspálya Társaság negyven évre szóló kizárólagos jogot kapott minden pesti lóvasútvonalra, cserébe a cég átvállalta a sínek menti úttestek burkolását és fenntartását is. Két évvel később hasonló történt Budán is, ám  sokkal nehezebb terepeken építkező budai lóvasút – szemben a rakétasebességgel fejlődő PKVT-val –  hamar csődbe ment, jobban mondva a pesti cég tulajdonába...  Az immár Budapesti Közúti Vaspálya Társaság pedig egyeduralkodóvá vált, és kizárólag a haszonnal törődött: csak a biztos nyereséget hozó belső útvonalakat építette ki, a jegyárakat magasan tartotta, a kevésbé jövedelmező peremkerületekről tudomást sem vett.

Ami azt is jelentette, hogy Budapest alapításától fogva a BKVT üzleti érdekeinek volt volt kiszolgáltatva több mint 15 éven át. A helyzet csak azután változott, hogy ugyancsak külföldről hazatért lelkes vállalkozó, Balázs Mór jelentkezett a Fővárosnál – olyan városi vasutat ajánlva, amely lovak nélkül is tudott menni. Balázs cége, a Budapesti  Városi Vasút, később Budapesti  Városi Villamos Vasút (BVVV) 1887-ben azt a jogi kiskaput kihasználva tudott a Nagykörút próbavillamospályát építeni, hogy a BKVT szerződése kizárólag a lóvasutakra szólt, a villamosra nem. És a villamosok megjelenése után a két cég között megkezdődött az élet-halál harc – a mindenféle pályáépítési jogokért. A BKVT sokáig görcsösen védte a lóállományba fektetett tőkéjét, ám 1896-tól kénytelen volt megkezdeni saját hálózata villamosítását.

Kép: Somlai Tibor/Fortepan

 

A belvárosi versenyhelyzet tehát kiegyenlítődött, de a BKVT iaddigra már környéki településekre is benyomult. Nem lovakkal, gőzmozdonyokkal.  Az 1880-as helyiérdekű vasúti törvény egyszerűsített műszaki előírásokkal tette lehetővé az elővárosi vonalak építését, a BKVT pedig azonnal felismerte az ebben rejlő üzleti modellt. 1887 és 1888 között gőzvontatású helyiérdekű vasutakat épített Soroksár–Dunaharaszti, Cinkota és Szentendre irányába. A konstrukció lényege a ráhordás volt: a HÉV elhozta az utasokat a városhatárig,

ahol kénytelenek voltak átszállni a BKVT városi hálózatára, újabb menetjegyet váltva.

Úgy tűnik, ez már az állami vasúti felügyelet számára is sok volt, éígy 1889-ben minisztériumi nyomásra a szervezte ki a vonalait az elvileg független Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt.-be (BHÉV), de az csak papíron jelentett önállóságot. A részvénytöbbség az Akácfa utcában maradt, a BHÉV pedig a nagyvállalat elővárosi leányvállalataként működött tovább. A századfordulótól a BHÉV vonalait is sorra villamosították – előbb a szentendrei és a cinkotai, majd a haraszti szakaszt –, ami még szorosabbá tette a kapcsolatot a városi hálózattal. A külvárosok és a környező községek – Újpest, Rákospalota, Kispest, Pestszenterzsébet, Budafok – rohamléptű iparosodásával a peremvidéki közlekedés új piaccá vált. Ezen a terepen már nemcsak a BKVT, hanem a konkurens BVVV és számos kisebb magántársaság is megjelent. A képlet azonban itt is a tőkeerősebb vállalatoknak kedvezett: a kisebb cégek által megépített, eleinte gyakran veszteséges külvárosi villamos- és HÉV-vonalakat a két nagy óriás sorra felvásárolta.

Ős-szentendrei HÉV Pomázon
Kép: Somlai Tibor/Fortepan

 

A BKVT 1895-ben megszerezte az újpesti és rákospalotai térségben működő Budapestvidéki Villamos Közúti Vasutat (BVKV), 1906-ban bekebelezte a budafoki villamosos HÉV-et (BBVV), 1908-ban pedig többségi tulajdont szerzett a rákospalotai vonalakat üzemeltető BURV-ban is. Ezeket a hálózatokat részben saját városi üzemeibe, részben pedig a BHÉV-be olvasztotta be. Eközben a BVVV délkelet felé, Kispest és Pestszenterzsébet irányába építette ki saját elővárosi vonalait (a BLVV-t), így a két nagyvállalat gyakorlatilag felosztotta egymás között Budapest agglomerációját. Ez azonban csak a társaságok jártak jól, agglomerációból érkezőknek továbbra is két jegyet kellett váltaniuk, és mivel egyik cég sem jótékonysági intézményként határozta meg magát, az utasok éedekei továbbra sem számítottak. A magántársaságok uralma az első világháborúval ért véget. Noha 1918-ban, az őszirózsás forralmat követő napokban hirdették ki az államosított fővárosi közlekedési vállalat, a Budapesti Egyesített Villamos Vasutak (BEVV) alapítását, mindez a gazdasági megsemmisülés küszöbén álló, a közösségi közlekedést szinte már csak hírből ismerő Budapesten sokáig észrevétlen maradt.

Látványos változás csak a Tanácsköztársaság kikiáltása után történt: egy rendelet nyomán vörösre festették azt néhány forgalomba adható villamost, amelyet nem kellett az alkatrészhiány miatt félreállítani.

A BEVV működése azonban 1919. május 1-jén jutott a csúcsra. A vörös villamosokat jelszavakat festettek, hogy amolyan mozgó transzparensként hirdessék a munka ünnepét. Ezekre villamosokra az utasok nem szállhattak fel. Talán mondanunk sem kell, hogy a Tanácsköztársaság után a legfontosabb a járművek visszafestése, ám tisztázatlan tulajdonviszony miatt a BEVV 1922-ig létező jogi entitásnak, egyúttal szolgáltatónak számított, bár működást alegink a rapszodikus szóval jellemezhetnénk.