„Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” Hetven éve, 1956. november 4-én hangzott el Nagy Imre drámai rádiószózata, amit a hazafiság, a hősiesség és az önfeláldozás manifesztumaként szokás felidézni.
Ugyanakkor kétségbeesett segélykiáltásként is. Nagy Imre ekkor már tudta, hogy a forradalom elbukott, és a továbbiak leginkább a szovjetek jóindulatán vagy rosszindulatán múlnak. (Persze legfeljebb olyan relációban, amilyen a halálra ítélt golyó vagy kötél dilemmája.)
Amikor 1956. november 3-án, minden kétely és nehézség ellenére, a magyar lakosság nagy része úgy tért nyugovóra, hogy immár egy független ország állampolgára, Nagy Imre aznap alakult, többpárti új kormánya élén kétségbeesetten próbált előremenekülni. Annak tudatában, hogy érdemi segítség csakis nyugati beavatkozás révén volna lehetséges. Merthogy a miniszterelnök addigra biztos lehetett abban is, hogy hiábavaló bármiféle baráti gesztus a szovjetek felé, kézzelfogható valósággá lett az, amit már napokkal korábban is nyilvánvaló volt: Moszkva minden olyan megnyilvánulása, amely a békés rendezés lehetőségét villantotta fel október 23. óta, csak színjáték, ócska komédia.
Ráadásul olyan dörzsölt ripacsok előadásában, akik tudatosan játszották túl a szerepüket, ezzel is teljes bizonytalanságban tartva a magyar tárgyalópartnert.
Mindez kezdődött azzal, hogy a moszkvai vezetés október 30-án elfogadott és nyilvánosságra hozott egy hivatalos nyilatkozatot a Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti kapcsolatok baráti alapjairól. Ez a dokumentum elismerte a korábbi hibákat, sőt partnernek mutatkozott abban is, hogy megkezdjék a szovjet csapatok magyarországi kivonásról szóló tárgyalásokat. Nagy Imre és baloldali – kvázi szovjetbarát – köre számára e nyilatkozat még igazán reménykeltőnek tűnhetett, amit csak fokozhatott, hogy Jurij Andropov nagykövet (későbbi KGB-főnök és pártfőtitkár) másnap személyesen kereste fel Nagy Imrét a Parlamentben és megerősítette, hogy kormánya kész tárgyalni a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról; azt javasolta, hogy a magyarok hozzanak létre egy bizottságot a csapatkivonás részleteinek megtárgyalására. Csakhogy Andropovnak minden szava merő hazugság volt, a látogatás célja pedig pusztán a figyelemelterelés.
Amikor ugyanis Andropov ígéreteivel és bemondásaival épp a Parlament plafonját tesztelte, Moszkvában már zöld utat kapott a Forgószél hadművelet, Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár Magyarország megszállását elrendelő terve. Hruscsov kíméletlenségének hátterében nem valamiféle magyargyűlölet állt, ahogy egyéb érzelmek sem nagyon. Számára attól lehetett különösen kínos a magyar forradalom, mert februárban az XX. szovjet pártkongresszuson elítélte Sztálin bűneit és a terrorját, ezért hatalmas pretizsveszteséget okoztak neki a budapesti események. Ennél már csak az lett volna kínosabb a számára, ha gyengének mutatkozik.
És október 31-étől az események az ő forgatókönyve szerint zajlottak, melynek kiteljesedése a november 4-i bevonulás lett. És ennek fényében Nagy Imre kora reggeli beszéde legfeljebb pusztába kiáltott szónak tűnik.
Ám aznap, amikor a beszéd elhangzott (reggel 8-ig számtalan alkalommal, idegen nyelveken is), biztosan nem gondolt erre senki. A 1956. november 4-én többség egy olyan elkeseredett, ámde mindenre elszánt, bátor államférfit hallhatott, amilyet még előtte soha – legalábbis amióta rádió létezett. És sokan nem ok nélkül gondolhatták azt is, hogy ehhez hasonló utolájára akkor történt, amikor ”Kossuth Lajos azt üzente…” A tény, hogy oly sokan nemcsak ölbe tett kézzel nézték a főváros orosz megszállását, hogy egyes forradalmár-csapatok képesek voltak megtartani állásaikat a Vörös Hadsereg modern fegyvereivel szemben egy ideig, eléggé meggyőzően utalhat arra is, hogy Nagy Imre szavainak nemcsak szimbolikus értelemben vett mozgósító ereje volt.
És ennek legfeljebb látszólag mondanak ellent mindazon történések, amelyek a november 4-i rádióbeszédet megelőzték, és amelyek azt közvetlenül követték. Előző este Tökölön az oroszok tőrbe csalták és foglyul ejtették Maléter Pál honvédelmi minisztert és a magyar honvédség vezérkarának javát – már csak ezért sem állhattak csapataink (szervezett) harcban –, az 5 óra 20 perckor elhangzott beszéd után 40 perccel a kormány tagjai – Bibó István, B. Szabó István, Tildy Zoltán és és a külföldön tartózkodó Kéthly Anna államminiszterek kivételével – már a jugoszláv nagykövetségen voltak. A Parlament reggel 8-kor került oroszok kezére, ahol az ott tartózkodó Bibó István a következő nyilatkozatot adta ki:
„Magyarok! Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője. Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom: Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni.
A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.
A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása. A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében".
Bibó István legépelte e szöveget, de a rádióban már nem olvasta, olvashatta be senki. A néhány budapesti külképviseletre is eljuttatott szövegről a magyar lakosság nagy része csak úgy értesülhetett a szövegről, ha a Szabad Európa Rádiót vagy a BBC-t hallgatta, amelyek beolvasták a nyilatkozatot. Belföldön a szöveg a szigorúan tiltott kategóriába került, Bibó Istvánt életfogytiglanra ítélték. A csendet először a demokratikus ellenzék törte meg, amikor Bibó 1979-es halála után, 1981-ben illegális szamizdat formában terjeszteni kezdte a Bibó-emlékkönyvet. A széles magyar társadalom számára azonban csak 1988–1989-benvált legálisan hozzáférhetővé a kiáltvány.