A Budapest Street Photography Collective (BPSPC) Budapesten élő és alkotó utcafotósok közös alkotóműhelye. Nem egyszerűen az utcát fotózzák, hanem képeiknek, sorozataiknak üzenetük van, mindig az embert és a környezetét mutatják meg, ez pedig néha groteszk, néha esztétikus, de mindig egy-egy történetet mesél – most épp a budapesti kerékpárosokról – úgy, ahogy azt csak az utcafotó tudja. Képeikből a Bolygóban lesz kiállítás a Mobilitási Hét eseményei alatt.
Bódis Krisztián
2-3 évesen volt egy háromkerekű piros biciklim. Tisztán emlékszem, ahogy a Dunakorzón száguldozom vele, nem kis riadalmat keltve Tizenévesen is sokat bicajoztunk a haverokkal, ki a Hajógyárira, suli után. Azzal szórakoztunk, hogy összekötöttük a bringákat, aztán valaki mindig elborult. Fura játék volt. Fiatal felnőttkorom óta pedig főként praktikus és gyors közlekedési eszközként használom már, de sok I Bike Budapesten is részt vettem, mindig fontosnak tartottam a biciklik térnyerését.
Ma már praktikusan állok a témához: mindig azt a közlekedési módot választom, amelyik a leggyorsabb, legyen az bicikli, autó vagy elektromos roller. Magyarul bicikliről az autósokat szidom és fordítva. Viccen kívül: egymás kölcsönös tiszteletben tartásában hiszek. Szerintem az elmúlt 20 évben ez sokat fejlődött már most is.
Remélem, Budapest is eljut arra a szintre, hogy csak akkor ülnek autóba az emberek, ha tényleg szükségük van rá. Ehhez többek között fontos lenne a szemléletváltás, a KRESZ-oktatás az iskolákban és sok ingyenes P+R parkoló az agglomerációs ingázók részére.
Fotósként a bicajos mindig hálás téma, mert plusz ízt ad a fotóknak. Számomra a modern városi lét egyik szimbóluma, megtölti a képeket mozgással és élettel. Ezen kívül a biciklizés is egy korlenyomat, hogy hányan hányféleképpen használják a bringát manapság: az inges munkába járók, a trükköző BMX-esek, az ételfutárok, a családi bringások. Mind egy-egy izgalmas szelete a társadalomnak.
Ha csak egy mondatot üzenhetnék? Este legyetek mindig kivilágítva és kövessétek az (észszerű) szabályokat!
Erdős Dénes
Biciklizni menő. Kisgyerekkorom óta menő, vidéken csak úgy átugrani a haverokhoz, felnőttként csak úgy elugrani a kocsmába. Vagy a szerelmedhez, vagy munkába, bárhova. Budapesten, rövidtávon verhetetlen kényelem-, sebesség- és fitneszszempontból is. Ha autózni kényszerülök, akkor is övék az elsőbbség. A városi közlekedés jövőjét is két keréken képzelem el. Lezárni minél több utcát az autók elől, hajrá sétálóutcák és cargobiciklik!
Nálunk a családban mindenki kismotorral kezdte, aztán futóbiciklizett már a kezdetektől, így tettem én is. Aztán jött a bicikli, és azóta sem hagytam abba. Amikor felköltöztem Budapestre az első dolgom volt egy bringát beszerezni, ezzel meg volt oldva a közlekedés a kövi tíz évre. Végig mentem a teljes skálán, volt mountain bike, országúti, városi, fixi, singlespeed és cargo. Szóval üzenem nekik, hogy “ragmeg!”.
Fotósként az archívumom visszanézve meglepődtem, hogy egyáltalán van képem biciklisekről. A fotóimon elsősorban mint kiegészítő jelenik meg, nem volt a figyelmem középpontjában soha.
Kelemen Sándor
A bicikli abszolút menő! Legyen az országúti, trekking, bmx, trial, vagy bármi! Ezzel együtt is tömegközlekedés-párti vagyok. Reggelente a villamosról sokszor nézem azokat, akik egyedül ülnek a kocsiban a dugóban… Kényelmesebb? Lehet, de drágább, stresszesebb és sok esetben egy perccel sem gyorsabb! Nem is beszélve a környezeti hatásairól. Szerintem a jövő is ez lehet. Nyilván nagyon hasznos dolog a kocsi, de városba szerintem sok esetben felesleges.
Vidéki gyerek vagyok így adott volt a bicikli, mint közlekedési forma. Az általánosba, aztán a gimibe, boltba, haverokhoz, horgászni, buliba, aztán inkább oda gyalog… Szóval majdnem mindenhová. Aztán jött a főiskola és a budapesti élet. Ha jól emlékszem, majdnem tíz év után vettem magamnak biciklit. Hétvégi bringás lettem Szentendre, Vác felé. Azóta is ez van, kikapcsol… Szeretem. Amikor ellopták, vettem egy újat. Tavaly pedig körbetekertem egyedül a Balatont. Nagy utazás volt.
Sok bringás képem van. Nagyon szeretem a bicaj formáját. Sokszor szerepel a képeimen egy-egy bringás sziluettje, árnyéka.
Szabó Bálint
Nekem a bicikli sose volt igazán közlekedési eszköz abban az értelemben, hogy suliba, munkába járásra használtam volna (fél év Hollandia kivételével), inkább élvezetből tekertem mindig. Kertvárosi gyerekként tisztán emlékszem arra az ünnepélyes napra amikor megnyitották a Szilas-patak menten a Naplás-tóig vezető kerékpárutat. Ezen kívül is tekertem a környéken, de talán ez tette fel a gyerekkori kerületemet a bringaparadicsomok polcára. Ad egyfajta szabadságot - és egyszerre biztonságot -, hogy viszonylag nagy a hatótávja ennek a járműnek, tehát ha céltalanul elkezd tekerni az ember, akkor is belátható időn belül hazatalálhat.
A bicikliseknél csak a gyalogosok menőbbek. A jövő szerintem az utasok számára ingyenes, 0-24-ben megbízható tömegközlekedés, autósoknak pedig behajtási díj a belvárosba. Aki pedig szeretne, biciklizzen kedvére! Csak vigyázzanak nagyon magukra, nincs rosszabb a pesti autóforgalomnál.
Soós Bertalan
Nagyon korán kezdtem, volt kitámasztó pótkerekes biciklim, később a keresztapám készített nekem egy Csepel BMX-et, fekete volt, pirosra fújt kerekekkel és piros markolattal, a vázon pedig BMX feliratú szivaccsal Egészen a mountain bike-ig jutottam gyerekkoromban, majd felnőttként vettem egy használt trekking biciklit, amivel annyi bajom volt, hogy végül elektromos rollerre cseréltem.
Azóta is támogatom a bicikliseket, abszolút az autós forgalom és az út szélén parkoló autók számának csökkentése mellett vagyok. Szeretném, ha jobb levegő lenne a városban, sokat javulna az életminőség, kisebb lenne a zajterhelés, kevesebb por és rákkeltő anyag kerülne a levegőbe. Azonban nem is az autók zavarnak leginkább, hanem a motorok, sokkal hangosabbak és büdösebbek. A jövő szerintem az elektromos közlekedés: roller, robogó, kerékpár. És persze a gyaloglás.
Fotósként is szeretem a témát, mert látványos és mindig jön egy bicaj, amikor túl üres a kép. Szóval hajrá, csak így tovább!
Neményi Márton
Gyerekként szigorúan bicajjal jártam mindenhova, kivéve azt a három hetet, amikor nem mertem bemenni érte a sötét garázsba, mert a szüleim véletlenül megengedték, hogy megnézzem A dolog című John Carpenter-filmet. Akkor megtanultam, hogy bicaj nélkül nem élet az élet. Ehhez képest évekig próbáltam megúszni, miután elköltöztem a szüleimtől, hogy a pesti autósok közé menjek bicajjal, hiába fűtött Zoli haverom, mondván, ez a legjobb buli, és nem is biztos, hogy meghalok. Végül egy nő miatt ültem bicajra, volt is sértődés! Azóta megvolt minden: rozoga, szétesős, negyvenéves Puch, menő, feketére fújt, rockabilly díszítésű fekete single speed, Csepel Royal (négycsillagos!), mostanában pedig a fotós melókhoz, és ha lusta vagyok, egy elektromos városi. Előrehozott kapuzárási pánikként pár éve vettem egy tűzpiros Specialized versenybicajt, amit később eladtam; béna érzés, amikor minden aerodinamikus a bicikliden, csak te nem vagy az. Egy egyszerű aluvázas országútim azért azóta is van.
Annyira fontos a bicaj, és annyira rájuk bízom magam, hogy se bérletem, se jogsim nincs. Ezzel talán mindent elmondtam arról, hogy hogy képzelem a városi közlekedés jövőjét. Arról nem is beszélve, hogy nincs szexibb a harminccal drop pozícióban munkába tekerő, kiskosztümös nőknél és smart casual fiúknál. (Így aztán még szép, hogy fotózom is őket, amikor csak tehetem.) Remélem, ezzel hamarosan mindenki tisztában lesz és elhalkulnak a jogaik és lehetőségeik csorbítása miatt vergődő autósüldözöttek.
Mobilitási hét eseményeiről (új ablakban nyílik meg)itt tájékozódhatsz bővebben.