Új kiállítással várja látogatóit a pasaréti Bartók Emlékház. Az intézmény Budapest fontos kulturális központja lehet, jelentőségét növeli, hogy az állami kultúrpolitikát nem igazán foglalkoztatja a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzőjének munkássága.
1931. március 25-én volt Bartók Béla 50 éves, de a korszak talán legjelentősebb hazai zenetudósa és szakírója, Tóth Aladár nem tudott ünnepi köszöntőt írni a Pesti Naplóba – inkább szomorú szöveggel jelentkezett. Tényeket közölt. Elsősorban azt, hogy míg Bartók zsenialitását külföldön régóta elismerik, Magyarországon hallgatás veszi körül. „Hihető, hogy az elismerten legnagyobb magyar orcheszterkomponista legelső zenekari művének csak tavaly volt első teljes magyarországi előadása? Hogy sok Bartók-művet máig sem hallhatott közönségünk többször, mint egyetlenegyszer? Hogy bérleti filharmonikus koncertjeink műsorán több éven át egyetlen Bartók-szerzemény sem szerepelt?” – tette fel a kérdést Tóth Aladár, s rögtön válaszolt is rá: „Ilyen metódussal még Beethoven művészetét sem lehetett volna nemzete közkincsévé tenni”.
Bartók mesterséges kultusza
Nem véletlenül idézzük a szomorú megállapítást. Noha Bartókot 1945-ben, az Egyesült Államokban bekövetkezett halála után immár idehaza is Liszt Ferenccel emlegették egy napon – tananyag lett, utcanév és bronzszobor, lakóhelyéből múzeum –, ám a zeneszerző ma is, holnap is érvényes üzeneteinek tolmácsolása helyett a hazai kultúrpolitika próbálta meg a saját céljai érdekében felhasználni.
Bartók művészete forradalom. Olyan forradalom, amely előkészítője mai zeneszerzésünk fejlődésének. Művészetének eredményei teszik lehetővé, hogy ma az egész magyar nép egyetemét átható zenei forradalomért harcolhassunk Pártunk vezetésével. Bartók Béla a miénk!
– írta 1951-ben a Népszava, ás tíz évvel később így folytatta: „Jelképnek is megfelel, hogy az utat, ahol a század legszennyesebb, fasiszta áradata egy senki személyi vezérletével beáradt hajdan fővárosunkba, s amelyet sokáig Horthy Miklós útnak neveztek, ma Bartók Béla útnak hívjuk. Ez a szűkszavú tény érzékletesen fejezi ki a mérhetetlen különbséget a mi világunk és ama másik között, amely Bartók nagyságát egyszerűen elviselni sem tudta”. E két rövidke idézet is mutatja, hogy Bartók Béla mesterségesen gerjesztett kultusza sokkal fontosabb volt, mint a zene, így Tóth Aladár megállapítása a szocializmus éveiben is érvényes maradt: a zeneszerző legfőbb ihletője, a „nép” továbbra sem tette magáévá Bartók életművét, gondolkodásmódját. A többség számára legfeljebb utcanév volt, sőt… A zeneszerző nevét leggyakrabban a Bartók mozi műsorával kapcsolatban emlegették, vagy amikor randevút beszéltek meg a Bartók presszóba. A legnagyobb címletű bankjegyen, az 1000 forintoson Bartók arcképe volt…
Ugyanakkor zeneműveit folyamatosan játszották nemcsak a hangversenytermekben, de a rádióban, sőt a televízióban is, sorra jelentek meg a Bartók-lemezek, a Mikrokozmosz a zenetanulás „alaptankönyve” lett, tudós könyvek tucatjai születtek.
Vagyis nem Bartók hozzáférhetőségével volt a baj, hanem azzal, hogy mindebből a nagyközönséghez csak a közhelyes pátosz jutott el, a tényleges tartalom sokkal legkevésbé.
Elszalasztott lehetőségként tekinthetünk a szocializmus éveinek Bartók-kultuszára, hiszen ami a „hangzó részt illeti” – lemezek, koncertek –, minden feltétel megadatott, méghozzá jelentős állami dotációval.
Sem lenyelni, sem kiköpni
„Hogyan magyarázzuk meg a saját értékeit (különösen manapság) olyan gondosan felkaroló külföldnek, hogy itt nem a nemzet a hibás, hanem azok a kulturális faktorok, akiknek hivatása a művészi zseni és nemzet között közvetíteni. Akik nem lobogtatják magasan, ellenkezőleg, talán még véka alá szeretnék rejteni a magyar tehetségnek egyik legragyogóbb fáklyáját!” – írta 1931-ben Tóth Aladár, mivel szerinte az az értetlenség és elhallgatás, amely Bartókot övezte, épp az 50. születésnapon vált nyilvánvalóvá. Azt viszont ma kell szomorúan megállapítanunk, hogy szavai ismét érvényesek: napjaink „kulturális faktorai” Bartókot ugyanúgy elhallgatják, mint 90 évvel ezelőtt;
szerintük nemzetközi megítélésünknek, az „országimázsnak”, egyúttal a magyar kultúrának jobb, ha a »világ legismertebb magyar embere« egy labdarúgó, és nem a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője.
Mert igaz ugyan, hogy a zeneszerzővel kapcsolatos tudományos munka nem állt le, fontos művek is megjelentek az elmúlt 14 évben, de a nemzeti együttműködés rendszerének Bartókkal való viszonyát mégis inkább az a kis malőr jelképezi, amely Székesfehérváron, a 2013-as kihelyezett kormányülésen esett. Orbán Viktor beszéde előtt a Hermann László Kamarazenekar játszott, de a felkonferálásban Bartók vonósnégyesének, a Román népi táncoknak a címe Népi táncokra olvadt. Mindezt a szervezők azzal magyarázták, hogy nem akartak „diplomáciai bonyodalmakat”.
Egyértelmű az is, hogy egy olyan közegben, ahol pop-, rock- és mulatós zenészek légiója testesíti meg a „magyar zenét”, Bartókkal nem lehet mit kezdeni. Ahhoz viszont túlságosan is világhíres, hogy az ún. kultúrharc során átkozódni kezdjenek rá, munkásságát megkérdőjelezzék, hogy például Mihalik Kálmánt, a Székely himnusz zeneszerzőjét nevezzék helyette.
„Nem siettünk elfogadni – mondja a Csend
A körülményekre való tekintettel hatalmas vállalás a most újjászületett Bartók Emlékház új kiállítása, amely nem kevesebbre vállalkozik, minthogy „a közgondolkodásban általánosan létező Bartók-kép hamis sztereotípiái helyett bemutassa valódi arcát; érzékeltesse Bartók egyetemes alkotói rangját, rámutasson arra, hogy Bartók személyében a magyarság az egész világhoz tudott szólni; megismertesse, megértesse és megszerettesse zenéjét”.
A főváros tulajdonában lévő Bartók Emlékház több mint negyven éve nyílt meg, ifj. Bartók Béla kezdeményezésére és anyagi támogatásával a zeneszerző születésnek 100. évfordulójára – annak okán, hogy Bartók a pasaréti Csalán utcában található villában élt és alkotott 1932. április 10. és 1940. október 12. között. 1981-ben a koncertterem is létesült a házban, tíz évvel később bővítették az épületet. 2006-ban nagyszabású felújítás zajlott, amelyet Bartók magyarországi jogutódja, Vásárhelyi Gábor finanszírozott; a zeneszerző saját bútorai, gazdag népművészeti gyűjteménye és személyes tárgyai alkották az akkori új kiállítás anyagát. A jogörökös azonban 2021-ben visszavonta a letétben elhelyezett kiállítási tárgyakat, ezért ki kellett valamit találni, ami pótolja a felbecsülhetetlen értékű tárgyak hiányát.
Az emlékház vezetésének koncepciója a lehető legjobb megoldásnak tűnik, hiszen nem megpróbálták a pótolhatatlant pótolni, inkább – nagyon helyesen – másik irányba indultak el. A Bartók Emlékház negyven évig pontosan az volt, amit a neve ígért: a zeneszerző személyes tárgyainak gyűjteménye, otthonának bemutatása, most viszont olyan 21. századi kulturális központtá válhat, ahol biztosítva van mindazon szellemi és technikai háttér, amely szükséges ahhoz, hogy az intézmény betölthesse nemes küldetését.
És talán azokat is meg tudja győzni Bartók egyetemességéről és magyarságáról, akik kételkednének ebben.
„Annyi bizonyos: ha nálunk nem volna szokás ötvenéves művészeket hivatalosan felköszönteni, nemzeti ajándékokkal elhalmozni, díszelőadásokon ünnepelni, akkor nem volna annyira beszédes az a szép csend, mellyel Bartók Bélát ötvenedik születésnapja alkalmából saját hazája köszöntötte” – írta 1931-ben Tóth Aladár, hozzátéve, hogy e „szép csend” miatt az ő szava sem lehet hangos ünnepi szózat. „Csak tolmácsa annak, amiről az ötvenéves Bartók körüli némaság beszél.” Mindezt a szerző a „Csend” képzeletbeli monológjával illusztrálja: „Nem dicsőíthetünk olyan művészt, akinek dicsőségéhez semmivel sem járultunk hozzá, – mondja a Csend. – Nem siethetünk ajándékokkal olyan művészhez, akinek elénkbe szórt roppant szellemi kincseit nem siettünk elfogadni – mondja a Csend. – Nem zavarhatjuk magányában azt a művészt, aki elől elzárkóztunk – mondja a Csend. – Nem büszkélkedhetünk azzal a művésszel, akit, bár nekünk született, és nekünk élt, mégsem tettünk a magunkévá…”
Az újjávarázsolt Bartók Emlékház nagy lehetőség, egyben felelősség is, hogy beváltsa Tóth Aladár reményeit, egyúttal élő cáfolata legyen a Bartók körüli mostani csendnek.
Még úgy is, hogy az új kiállítás a Bartók csendje címet viseli.
A rendezők szerint azért, mert „abból a látszólagos paradoxonból indul ki, hogy miközben Bartók zenéjét sokan a mai napig disszonánsnak, »barbárnak«, hangosnak tartják, a zeneszerző szomjazta a csendet; költözéseit is ez befolyásolta, és ezért választotta a Csalán úti villát.”
Számunkra viszont épp az a látszólagos paradoxon, hogy Bartók csendje így válik zenévé.