A 20. század első felében komoly küzdelmek előzték meg az ebek utazását a villamoson. Ráadásul a kutya fajtája sem volt mellékes, előfordult, hogy csak egy bizonyos fajtának engedélyezték a felszállást.
A századfordulón a városi ebtartás ritkaságnak számított Budapesten, a kutyára sokáig a fővárosban is elsősorban okos haszonállatként tekintettek, de nem kizárólagosan. Nemeskéri Kiss József 1907-ben született tárcájában a kutya a következő indokkal kerül elő: „a feleségem, meg a gyerekek már régóta kínoztak engem azért, hogy majd aztán ők egy kutyát kínozhassanak”. A történetből kiderül, hogy véletlenül akad egy „újpesti barátnő” is, aki kutyát ajánl a családnak, a szerzőnek csak el kell mennie érte. „Fölültem a villamosra, kirobogtam Újpest túlsó végére, megkaptam a kutyát és hoztam befelé. Az az, hogy csak hoztam volna, mert éppen a hozásban volt a bökkenő. Amint a kutyát ölemben cepelve fölszálltam a villamosra, a kalauz kijelentette, hogy kutyát nem szabad a kocsin vinni. Hogy eresszem el a kutyát és szálljak le” – írja Nemeskéri, majd hosszasan ecseteli további kalandjait, amely úgy folytatódik, hogy megpróbál túljárni a kalauz eszén… Dobozba csomagolja a kutyát, de megint lebukik, és rendőrt hívnak rá…
Kezd már derogálni
Úgy tűnik, hogy az ebtartással kapcsolatos hozzáállás hét évvel később már más irányt vett, a kistestű kutyák ugyanis afféle divatkiegészítővé váltak a jómódú hölgyek körében,. Az újdonság erejét mutatja, ahogyan a Pesti Hirlap szerzője vélekedett a kutyás nőkről. „Az emberi lélek természetrajzának egy meglehetősen dicstelen fejezete ez. Nem mintha maguk azok a nők, akik egy emberi szív helyett egy szőrös négylábú barát oldalán keresik a lelki meleget, e miatt kárhoztathatók volnának. Emberi jog, hogy mindenki azt szeresse és úgy szeresse, amit s ahogyan akarja. Szomorú azonban az, hogy tömérdek emberi lélek nem találja meg a megfelelő hevitett forrását más emberi lényekben vagy a tudományokban, művészetekben, társadalmi tevékenység s ilyen nemesebb foglalkozásokban s kénytelen alantas állati lényeket fogadni lelki társul, majdnem meghitt barátul”. A szerzőt valójában nem a kutyasétáltatás háborítja fel, netán a kutya cipelése ölben, táskában, hanem a kutyások akkori fellépése. „Úgy látszik azonban, egy más irányból igenis fenyeget valami kutyaveszedelem.
Olyasvalamiről van ugyanis szó, hogy az ebtenyésztők egyesülete lépéseket akar tenni abban az irányban, hogy a kutyákat ezentúl engedjék reá a villamosokra, omnibuszokra s más közlekedési alkalmatosságra.
Eddig – hangzik a panasz – a szegény állatnak futni kellett a villamos után, amelyen gazdája ült s ez állítólag a kutyáknak kezd már derogálni” – olvassuk a Pesti Hirlapban, ami egyúttal újabb adalék a kutyasétáltatás kialakulásának megismeréséhez. Ugyanakkor az újságíró ellenkezése sem volt minden nélkül ok nélküli. Bizonyos nosztalgiavillamosokon mi magunk is tapasztalhatjuk, hogy akkoriban a járművek sokkal kisebbek voltak, mint a mostaniak, de még azokhoz képest is eltörpültek, amelyek az 1940-es években álltak forgalomba. Nem véletlen, hogy a zsúfoltabb vonalakon egy, olykor két pótkocsit is a villamos után kötöttek, hogy elférjen az összes utas. „Mily kínos volna, ha az embernek arra is vigyáznia kellene, hogy kutyafarkokra ne lépjen s attól is óvakodnia, hogy az esetleg felbőszített négylábú utasok lábszárába ne kapjanak? Ehhez járul továbbá a szagkérdés, mely a villamoson mindig nagyon is a levegőben van. Egyes emberi utasok oly illatosak, hogy télen a zárt villamosban tartózkodni finomabb idegzetű embernek alig lehet. Mi lesz mármost, hogyha a kutyák friss állati kigőzölgése is belevegyül e demokratikus légkörbe” – írta a Pesti Hírlap 1914 nyarán, és az ebtenyésztők kérése valóban süket fülekre talált.
A vizsla különb
Legközelebb 1922-ben került elő a kutyaszállítás ügye – többszörös konfrontációt okozva. A Nimród című vadászlap közölte, hogy a Pestvidéki vadásztársaság február 24-én olyan kérelemmel fordult a fővároshoz, hogy engedélyezze az ebszállítást a villamoson. Ám kérelmüket csak egyetlen fajtára, a „vadászvizslára” korlátozták; meg is indokolták, hogy miért. „Döntő érvként lehet elfogadni azt a tényt, hogy a vadászvizslákat a Máv. I. osztályaiban is lehet szállítani és a helyiérdekű vasutakon is engedélyezve van azoknak vitele, nincs és nem is lehet ennélfogva semmi komoly okot felhozni arra, hogy a vizslák szállítását a város belterületén a villamoskocsikon ne engedjék meg” – írták a vadászok, ugyanakkor a kizáró okokat is felsorolták: „Nem szobatiszta, bőrbajos, vagy általában beteg és harapós vizslák szállítása ki lenne zárandó és az az egyén, aki ilyen kutyát vinne a kocsiba, igazoltatás után leszállítandó és rendőrhatóságilag felelősségre vonandó volna”. Megjegyezték azt is, hogy „csak az az idomított, legalább egyéves vizsla legyen a villamosokon szállítható, amely vadászfegyvert viselő egyén kíséretében, pórázon vezetve, szájkosárral ellátva száll fel a kocsira és ott kijelölt helyét engedelmesen elfoglalja és azt nyugodtan megtartja”.
A vadásztársasági kérelem kellőképp magas labdának tűnt, de nem a négylábúak örömére. A Népszava azon élcelődött, hogy a kalauznak nincs a munkaköri leírásában az, hogy felismerjen egy vizslát.
„Jön majd valaki és váltig ráfogja, hogy az ő farkaskutyája, pincsije, bernáthegyije – szintén rangbéli ebek – a vizslák széleskörű családjának tagja. Ahogy mi a közlekedési bizottságot ismerjük, az nem áll meg a kezdetnél. Kutyatanfolyamok a közlekedés javítására! Ez a jövő zenéje”
– írták, azt is hozzátéve, hogy a vizslák bizonyosan betartják majd a dohányzási tilalmat.
A Nimródnál azonban nem értékelték az efféle humort. „Attól tartanak, hogy most már a többi, másfajta kutyák is követelni fogják maguknak ezt a jogot. Megnyugtatjuk a Pesti Naplót és fegyvertársát, a Népszavát, hogy a nyugati államokban már réges-régen meg van engedve a vadászvizsláknak – és csakis ezeknek – a villamosokon való vitele. A vadászvizsla nem luxuseb, hanem produktív munkaerő” – írta öntudatosan a vadászlap.
Mindezt azért részleteztük ennyire, mert még abban az évben megkapták a vizslások az engedélyt. Igaz, csak kísérletképpen, kizárólag a villamos pótkocsik peronján, és szigorú szabályok mellett, de a vadászok okkal élhették meg ezt is győzelemként. A szabályok közt nemcsak a póráz és a szájkosár szerepelt, de az is, hogy a vizsla csak akkor villamosozhat, a „ha elegendő hely van és nem forog fenn annak a lehetősége, miszerint a vizslák a túlzsúfoltság következtében letapostatván vagy lökdöstetvén, ez a körülmény az utazóközönség körében nyugtalanságot okozna vagy pedig összeszólalkozásra alkalmat adna”. A rendelet kimondta, hogy a vizslára „egy személyjegy váltandó”, és „miután ezen rendelkezés kifejezetten csakis vizslakutyákra vonatkozik – önként értetendő –, hogy másfajta kutyák a villamoskocsin nem szállíthatók”. A teljességhez tartozik, hogy a vizslák mellett a rendőrkutyák is utazhattak a villamoson.
Út a demokráciáig, pótkocsin
A rendeletet 1923 novemberében véglegesítették, a vadászok számára további örömhírekkel: a kereskedelemügyi miniszter ugyanis „a fennálló rendelkezéseket az összes vadászkutyákra (foxterrier-tacskó, spaniel, kopó, agár, véreb, vizsla stb.) kiterjesztette”.
De ez csak újabb vitákhoz vezetett. Az egyik oldalon azt szerették volna, hogy bármelyik kutya utazhasson a villamoson, a másik oldalon meg azt, hogy semelyik. 1926 februárjában a főváros közlekedési bizottságában már-már ölre mentek a téma kapcsán. Az állatbarátok azt akarták, hogy szakaszjegyet és átszállójegyet is válthassanak a kutyáknak, az ellentábor továbbra a tiltás mellett kardoskodott, ahogy Végh János dr. tiszti főorvos is, aki közegészségügyi szempontokból tartotta aggályosnak a kutyaszállítást.
Az újabb változásra két évet kellett várni. A kutyák szállítására továbbra is teljes árú jegyet kellett váltani, de 1928-tól a „fajkutyák” is utazhattak. És mivel nem a kalauz döntötte el, hogy mi számít fajkutyának a gazdának muszáj volt kiváltania egy kutyaigazolványt, amit köteles volt az utazások idején magánál tartani (ahogy a vadászoknak a vadászigazolványukat). A kutyaigazolvány kiváltása kellő elszántságot igényelt, mivel csak két helyen, az Ebtenyésztő Egyesület, illetve a Magyar Dobermannosok Egyesülete irodájában lehetett kiváltani hétköznap délutánonként 17.00–19.00 óra között, 1 pengő 60 fillér kezelési költség lefizetése után. „Az igazolvány kérése alkalmával az eb bemutatandó” – állt a szabályzatban az esetleges visszaélések elkerülése végett. Az 1928-as rendeletben azt is rögzítették, hogy „házőrző kutya és öleb” továbbra sem szállítható a villamoson. Erre megint csak két évet kellett várni.
1930-ban megszűnt a kutyaigazolvány rendszere, ettől kezdve bármilyen kutyával fel lehetett szállni a villamosra. De azt továbbra is előírták, hogy csak a pótkocsi első peronjára. Szabály volt az is, hogy egy kocsin csak egy kutya vihető, „nehogy több kutya szállítása esetén az állatok összemarakodjanak”.
A rendelkezés ugyan sikert aratott, ám az olyan villamosokra, amelyek pótkocsi nélkül közlekedtek, továbbra sem lehetett kutyát vinni.
„És éppen az a kellemetlen, hogy az ilyen kocsik olyan útvonalakon járnak, amelyek a kutyások szempontjából a legfontosabbak. Azok, akik a budai hegyvidékbe akarnak kimenni a kutyájukkal, az útnak csak egy részét tehetik meg villamossal, hiába váltottak átszállójegyet, nincs kocsi, amelyre átszállhatnának” – írta az Ujság 1937-ben, a cikk állatbarát szerzője ekkor 30 ezerre becsülte a budapesti kutyások számát. „Emelkedett a kutyakultusz, – érthető! Az embereknek egyre kevesebb örömük van az életben, a szeretet, barátság, a hűség fogyóban van az egész világon, odamenekülnek a derék állatokhoz, amelyek meg tudnak adni egy kis szeretetet, barátságot és hűséget” – állapította meg az újságíró, de a szabályt a következő tizenkét évben annak ellenére sem módosították, hogy egyre kevesebb nyitott peronú villamos-pótkocsi közlekedett.
(Kiemelt kép: 1935 Fortepan/Rothman család)