A terézvárosi önkormányzat utolsó közgyűlésén arról döntött, hogy emléket állítanak a Liszt Ferenc téri tömeggyilkosságok áldozatainak. Ahogy az előterjesztésben Miyazaki Jun és Győrffy Máté alpolgármesterek írják, a köztéri műalkotás létrehozásával az önkormányzat több évtizedes lemaradását szeretné pótolni.
Az előterjesztésben egy 1977-es Új Élet cikkre hivatkoznak, amelyben többek között az áll, hogy
a Dunán kívül itt, a Liszt Ferenc téren volt Budapest legnagyobb tömegsírja. A Liszt Ferenc téri eseményékről ennek ellenére alig tudnak. Ahogy a Mérce cikke írja, sem a holokauszttörténeti, sem a főváros ostromát érintő művekben nem lehet találkozni vele.
A Liszt Ferenc tér történetével foglalkozó leírások még csak utalás szinten sem tesznek említést a tragédiáról, úgyhogy a műemlék állításának az ötlete alkalmat ad arra, hogy itt is felidézzünk mindent, amit csak a gyilkosságokról tudni lehet. Ebben a legnagyobb segítségünkre Bujk Gábor előbb említett mércés cikke lesz.
Ahogy a cikkben is idézett 1977-es Új Életben írják, 1944. október 15-én a fegyverszüneti kísérlet meghiúsulása után a Horthy-rezsimet Szálasi rémuralma váltotta fel. Ezután már orgiát ült a kegyetlenség, a becstelenség, amely ebben az időszakban [1945 januárjában] érte el legmélyebb pontját.
A szerző azt írja, a nyilasok egyik legaljasabb bűntette Budapest szívében, a VI. kerületi Liszt Ferenc téren zajlott le. Ide hurcolták, és itt végezték ki a késő esti órákban a Jókai utca 1. svéd védettségű, a 4., a 6., a 12., a 14., a 20., a 26. szám alatti házak, illetve a Liszt Ferenc tér 2., 4., 5., 6., 10. és 11. szám alatti sárgacsillagos házak lakóit.
A háborús helyzet, és az 1945 januárjának első három hetében különösen tomboló nyilas terrorcselekmények számossága miatt, teszi hozzá Bujk, a történeti tényeket utólag nagyon nehéz összeszedni; rengeteg a felderíthetetlen körülmény, úgyhogy pontos adatokkal szinte lehetetlen szolgálni.
Gábor Marianne művésznő és férje a visszaemlékezéseikben
körülbelül ötszáz halott látványáról számolnak be. Egy korabeli tudósítás szerint március 13-ig öt gödörből több mint kétszáz tetemet emeltek ki, a Budapesti Temetkezési Intézettől kapott 1946. március 24-i keltezésű elszámolása pedig 177 holttestről írt.
Egy másik tudósítás szerint a tetemek közül csak körülbelül negyven embert tudtak azonosítani, őket is csak testi, illetve öltözeti jellegzetességek, zsebtárgyak szerint. Rónai Mihály András író és műfordító nem engedte apja arcáról letisztítani a földet, „nehogy vele jöjjön az egész”.
Ahogy az elsőként említett tudósításból kiderül, a tragédia után egy évvel a budapestiek máris utálnak szembenézni a történtekkel, ami részben arra is magyarázattal szolgál, hogyan lehetséges, hogy alig ismerik, alig ismerjük a tér valódi, teljes történetét. Ahogy a cikkben írják, az exhumáláskor ugyanis „a járókelők fintorogva, majdnem méltatlankodva szerteszéjjel menekültek”.
Alig egy esztendő telt el, de a gödör peremén reménykedve rettegő hozzátartozók kivételével a déli tér közönségében az egész művelet nem keltett nagyobb érdeklődést, mint amikor gázcsőrepedés nyomán a munkások feltúrják a földet.
S ha a futólagos érdeklődővel közölték, hogy itt tavalyi halottakat exhumálnak, körülbelül azzal (...) a közönnyel ment tovább, mint az ügyeivel, bajaival elfoglalt laikus, akit nem túlságosan érdekel, ha a bogaras tudós ezeréves avar sírban kotorászik.”
A szerző is élcelődik, „ez volt minden”, „így tárták fel Budapest egyik legnagyobb tömegsírját, amelybe alig egy éve kétszáz hevenyészve lepuskázott embert kapartak ki azon a hírhedtté vált téren, amely a jóravalóbb korszakban a világnak hírhedett zenészéről kapta nevét.”
Az exhumálás után három héttel, derült ki egy harmadik cikkből, hogy a gödröket már betemették, a kávézók előtti területeket leaszfaltozták, a szobor körül pedig friss rózsatöveket ültettek.
Ahogy az előterjesztés írja, az önkormányzat figyelmét Monori Józsefné Marika hívta fel arra, hogy a tömeggyilkosságok áldozatainak méltó emléket kellene állítani. Az előterjesztést 14 igennel, egyhangúlag elfogadták, ami azt is jelenti, hogy a képviselőtestület felkéri a Humán Bizottságot az emlékmű megvalósítását szolgáló nyílt pályázat előkészítésére és a lebonyolítást végző szoborbizottság létrehozására, amelynek június elseje a határideje.
Az ülés – mondjuk úgy – érdekessége volt, hogy Simonffy Márta fideszes képviselő a testület figyelmébe ajánlotta, hogy Magyarországon rengeteg dilettáns köztéri alkotás születik, amit egyébként, mint mondta, jelzett a kulturális tárcának is, de egyelőre nem kapott választ.
A terem levegője már csak a felvételek tanúsága szerint is kicsit nehézkes lett, hiszen – ahogy mondani szokták – ott volt az elefánt a szobában, tudniillik, hogy az utóbbi évek, évtizedek magyarországi szobrai vagy – ahogy Simonffy képviselő is mondta – dilettánsak , vagy hazugok – ennek egyébként kiváló leltára a trash of köztér nevű instablog.
Mijazaki Jun alpolgármester megerősítette, hogy mindannyiuknak nagyon fontos, hogy méltó emlékmű kerüljön a Liszt Ferenc térre, és Győrffy Mátéval igyekeztek megnyugtatni Simonffyt is, hogy a szoborbizottságba kedvére ajánlhat ő is szakértőket.
Soproni Tamás polgármester mindehhez annyit tett hozzá, hogy izgalmas köztéri alkotást szeretne, ami tényleg elgondolkodtatja az embereket.
Ahogy a Mérce is emlékeztet, 2004-ben egyébként terveztek egy emléktáblát állítani a térre, de abból sem lett semmi.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)