A terézvárosi önkormányzat utolsó közgyűlésén arról döntött, hogy emléket állítanak a Liszt Ferenc téri tömeggyilkosságok áldozatainak. Ahogy az előterjesztésben Miyazaki Jun és Győrffy Máté alpolgármesterek írják, a köztéri műalkotás létrehozásával az önkormányzat több évtizedes lemaradását szeretné pótolni.
Az előterjesztésben egy 1977-es Új Élet cikkre hivatkoznak, amelyben többek között az áll, hogy
a Dunán kívül itt, a Liszt Ferenc téren volt Budapest legnagyobb tömegsírja. A Liszt Ferenc téri eseményékről ennek ellenére alig tudnak. Ahogy (új ablakban nyílik meg)a Mérce cikke írja, sem a holokauszttörténeti, sem a főváros ostromát érintő művekben nem lehet találkozni vele.
A Liszt Ferenc tér történetével foglalkozó leírások még csak utalás szinten sem tesznek említést a tragédiáról, úgyhogy a műemlék állításának az ötlete alkalmat ad arra, hogy itt is felidézzünk mindent, amit csak a gyilkosságokról tudni lehet. Ebben a legnagyobb segítségünkre Bujk Gábor előbb említett mércés cikke lesz.
Ahogy a cikkben is idézett 1977-es (új ablakban nyílik meg)Új Életben írják, 1944. október 15-én a fegyverszüneti kísérlet meghiúsulása után a Horthy-rezsimet Szálasi rémuralma váltotta fel. Ezután már orgiát ült a kegyetlenség, a becstelenség, amely ebben az időszakban [1945 januárjában] érte el legmélyebb pontját.
A szerző azt írja, a nyilasok egyik legaljasabb bűntette Budapest szívében, a VI. kerületi Liszt Ferenc téren zajlott le. Ide hurcolták, és itt végezték ki a késő esti órákban a Jókai utca 1. svéd védettségű, a 4., a 6., a 12., a 14., a 20., a 26. szám alatti házak, illetve a Liszt Ferenc tér 2., 4., 5., 6., 10. és 11. szám alatti sárgacsillagos házak lakóit.
A háborús helyzet, és az 1945 januárjának első három hetében különösen tomboló nyilas terrorcselekmények számossága miatt, teszi hozzá Bujk, a történeti tényeket utólag nagyon nehéz összeszedni; rengeteg a felderíthetetlen körülmény, úgyhogy pontos adatokkal szinte lehetetlen szolgálni.
Gábor Marianne művésznő és férje a visszaemlékezéseikben
körülbelül ötszáz halott látványáról számolnak be. Egy (új ablakban nyílik meg)korabeli tudósítás szerint március 13-ig öt gödörből több mint kétszáz tetemet emeltek ki, a Budapesti Temetkezési Intézettől kapott 1946. március 24-i keltezésű elszámolása pedig 177 holttestről írt.
Egy másik (új ablakban nyílik meg)tudósítás szerint a tetemek közül csak körülbelül negyven embert tudtak azonosítani, őket is csak testi, illetve öltözeti jellegzetességek, zsebtárgyak szerint. Rónai Mihály András író és műfordító (új ablakban nyílik meg)nem engedte apja arcáról letisztítani a földet, „nehogy vele jöjjön az egész”.
Ahogy az elsőként említett (új ablakban nyílik meg)tudósításból kiderül, a tragédia után egy évvel a budapestiek máris utálnak szembenézni a történtekkel, ami részben arra is magyarázattal szolgál, hogyan lehetséges, hogy alig ismerik, alig ismerjük a tér valódi, teljes történetét. Ahogy a cikkben írják, az exhumáláskor ugyanis „a járókelők fintorogva, majdnem méltatlankodva szerteszéjjel menekültek”.
Alig egy esztendő telt el, de a gödör peremén reménykedve rettegő hozzátartozók kivételével a déli tér közönségében az egész művelet nem keltett nagyobb érdeklődést, mint amikor gázcsőrepedés nyomán a munkások feltúrják a földet.
S ha a futólagos érdeklődővel közölték, hogy itt tavalyi halottakat exhumálnak, körülbelül azzal (...) a közönnyel ment tovább, mint az ügyeivel, bajaival elfoglalt laikus, akit nem túlságosan érdekel, ha a bogaras tudós ezeréves avar sírban kotorászik.”
A szerző is élcelődik, „ez volt minden”, „így tárták fel Budapest egyik legnagyobb tömegsírját, amelybe alig egy éve kétszáz hevenyészve lepuskázott embert kapartak ki azon a hírhedtté vált téren, amely a jóravalóbb korszakban a világnak hírhedett zenészéről kapta nevét.”
Az exhumálás után három héttel, derült ki (új ablakban nyílik meg)egy harmadik cikkből, hogy a gödröket már betemették, a kávézók előtti területeket leaszfaltozták, a szobor körül pedig friss rózsatöveket ültettek.
Ahogy az előterjesztés írja, az önkormányzat figyelmét Monori Józsefné Marika hívta fel arra, hogy a tömeggyilkosságok áldozatainak méltó emléket kellene állítani. Az előterjesztést 14 igennel, egyhangúlag elfogadták, ami azt is jelenti, hogy a képviselőtestület felkéri a Humán Bizottságot az emlékmű megvalósítását szolgáló nyílt pályázat előkészítésére és a lebonyolítást végző szoborbizottság létrehozására, amelynek június elseje a határideje.
Az ülés – mondjuk úgy – érdekessége volt, hogy Simonffy Márta fideszes képviselő a testület figyelmébe ajánlotta, hogy Magyarországon rengeteg dilettáns köztéri alkotás születik, amit egyébként, mint mondta, jelzett a kulturális tárcának is, de egyelőre nem kapott választ.
A terem levegője már csak a felvételek tanúsága szerint is kicsit nehézkes lett, hiszen – ahogy mondani szokták – ott volt az elefánt a szobában, tudniillik, hogy az utóbbi évek, évtizedek magyarországi szobrai vagy – ahogy Simonffy képviselő is mondta – dilettánsak , vagy hazugok – ennek egyébként kiváló leltára (új ablakban nyílik meg)a trash of köztér nevű instablog.
Mijazaki Jun alpolgármester megerősítette, hogy mindannyiuknak nagyon fontos, hogy méltó emlékmű kerüljön a Liszt Ferenc térre, és Győrffy Mátéval igyekeztek megnyugtatni Simonffyt is, hogy a szoborbizottságba kedvére ajánlhat ő is szakértőket.
Soproni Tamás polgármester mindehhez annyit tett hozzá, hogy izgalmas köztéri alkotást szeretne, ami tényleg elgondolkodtatja az embereket.
Ahogy (új ablakban nyílik meg)a Mérce is emlékeztet, 2004-ben egyébként terveztek (új ablakban nyílik meg)egy emléktáblát állítani a térre, de abból sem lett semmi.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)