Mit tudunk tenni a Föld megmentéséért, hogyan álljunk neki a feladatnak, és hogyan viszonyul Jane Goodall a belőle teremtetett „ikonhoz”? Hihetetlen volt élőben megtapasztalni, hogy egyetlen ember – egy törékenynek tűnő 89 éves nő – miként képes reményt gyújtani több száz fős hallgatósága lelkében.
Jane Goodall gyerekkorunk igazi példaképe, akkor még főként mint világhírű főemelőskutató találkoztunk vele a képernyőn, mára azonban a környezetvédelem egyik legismertebb és legnagyobb hatású szószólója is lett. Miután látta az afrikai vadon esztelen pusztítását, útnak indult, hogy felhívja a világ figyelmét a veszélyre, és cselekvésre ösztönözzön mindenkit. Az általa alapított és róla elnevezett intézet hálózatán keresztül világszerte tudósok és civilek igyekeznek megmenteni a bolygót, míg ő évente több száz figyelemfelhívó és lelkesítő előadást tart.
Előző magyarországi látogatásakor a Sziget Fesztivál nagyszínpadán mondott beszédet, aztán a Sas-hegyen ültetett fákat, az ültetést pedig most kedden, a Szépvölgyi úton ismételte meg, majd „Please don’t die” („Légy szíves, ne halj meg!) felszólítással és levélcsókkal búcsúzott a facsemetéktől, végül még aznap este nagyelőadást tartott az ELTE lágymányosi campusán A remény könyve című új kötetének bemutatójaként.
A rendezvény központi témája és kérdése az volt, hogy miért fontos a remény, a mértékletesség és a cselekvés, valamint hogy ezek együttesével, közösen cselekedve
vissza tudjuk-e még fordítani azokat a folyamatokat, amelyeket a bolygónk kizsákmányolása okozott?
Az este bevezetésként Orvos-Tóth Noémi pszichológus-író, Máté Bence természetfotós és Takács-Sánta András humánökológus beszélgettek a legégetőbb környezetvédelmi problémákról, ki-ki a saját szakterületének szemszögéből. A közös pont az volt, hogy a pánik és a klímaszorongás érthető reakciók, de nagyon bénítják a cselekvést, ezért – rezonálva Goodall könyvére – a reményt elengedhetetlennek találják a cselekvéshez.
Az ökológiai válság ténye mára rideg valóság, a klímaváltozás, a fajok kihalása, a biológiai sokszínűség eltűnése napjaink fő problémái, de azt igazából egyikünk se tudja, még a tudósok se – mondta Takács-Sánta András –, hogy mi lesz a folyamat kifutása. Bár a trendek vészjóslók, de az út végét nem ismerjük, hiszen a jövő nem a jelen egyenes vonalú meghosszabbítása, a történelem pedig mindig nagy kanyarokat vesz. Tehát vagy beindul az összeomlás, vagy jön egy váratlan fordulat.
És ugyan fontos a remény, de a váratlan fordulatban tudósként nem reménykedni kell, hanem elsősorban tenni érte, ugyanis a jobb jövő mindannyiunk felelőssége.
Máté Bence fotós a természettel való kapcsolódás fontosságáról, a közvetlen környezetünk csodáinak újrafelfedzéséről és a szezonalitás követésének jelentőségéről beszélt – ennek összességét pedig fenntartható visszafejlődésnek nevezte el, ami szerinte nagyon is aktív cselekvési utakat feltételez. Mint mondta, már azzal is teszünk valamit, ha nem több ezer kilométeren át utaztatott gyümölcsöket fogyasztunk. Felidézte, hogy fotósként fontos pillanat volt számára annak felfedezése, hogy ahol van egy négyzetméter zöldterület, ott egészen bizonyosan van valami csoda is – nem csak a távoli bálnalesek és a szavannák adják a jó témákat. Ha csak ezekre odafigyelünk, máris kisebb lesz a környezeti terhelés, közben mégsem csökken a boldogságérzetünk, és nem kell fájón lemondanunk dolgokról – vélte a világhírű magyar természetfotós.
A nap legjobban várt pillanatát, Jane Goodall színpadra lépését a teremben boldog mocorgás kísérte. A plüssállatokkal érkező tudóst Orvos-Tóth Noémi kezdésnek pályája indulásáról kérdezte, ugyanis a 60-as években még nagy adag bátorság, ha nem lázadás kellett ahhoz, hogy fiatal tudósnőként a saját útjára lépjen. Goodall válaszából kiderült, hogy elengedhetetlennek tartja ebben a folyamatban az édesanyja támogatását, és a család női generációinak korábbi tapasztalatait. Később, az előadása közben is visszatért ehhez a gondolathoz: azt mesélte, hogy a legtöbb nő, akikkel világszerte találkozik, ezt köszönik meg neki, hogy a példájával megmutatta, igenis követnünk kell a saját hívásunkat és utunkat.
Takács-Sánta András kérdésére, hogy mit lehetne mondani annak a sok-sok szakmabelinek és tudósnak, aki feladja a reményt és elkerülhetetlennek tartja a katasztrófát, Goodall azt felelte, hogy nem egyedül kell megoldani a világ összes problémáját…
Keress hozzád hasonló embereket, gyűrjétek fel az ingujjatokat, és veselkedjetek neki annak az egy feladatnak, ami megoldható, amin tudtok változtatni a közvetlen közösségetekben. Csodás emberek vannak még a világon, akik úgy gondolkodnak, mint te, és tesznek is a kitűzött céljukért. Ráadásul a cselekvéstől jobban is fogjuk érezni magunkat, boldogabbak leszünk, és ez inspirálja a környezetünket. De ha feladjuk a reményt, akkor mind elvesztünk
– mondta az etológus-környezetvédő.
A természettel való kapcsolódás spirituális élményének elvesztése és az egyre anyagiasabb kultúra is szóba került a beszélgetésen. A magát nem különösebben vallásosnak tartó tudós mégis azt tapasztalja, hogy amikor kimegy a természetbe, akkor olyan erőket kap, amelyek nagyon fáradt és sötét óráin is átlendítik, ezért tudja egy életen át végezni a feladatát. Hozzátette: a világ minden vallásában aranyszabály, hogy úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled is bánjanak, és szerinte ez igaz minden élő és élettelenre is körülöttünk.
A tudósaktivista arról is mesélt, hogy hosszú éveken át minden interjúban és beszélgetésben megkérdezték tőle, mi lesz a következő nagy kalandja, és ilyenkor sokáig lelkesen mesélt válaszaiban arról, hogy hova utazik, és hogy milyen új fajok felfedezése vár rá.
Mostanra azonban már tudja, hogy az ő következő nagy kalandja a halál, hiszen tudósként is tisztában van vele, hogy minden élő halandó, de addig is a személyes küldetése az, hogy az embereknek reményt adjon.
A kerekasztal-beszélgetés után félórás előadásában Jane Goodall elmesélte, hogyan lett tudós – már gyerekkorában is érdekelték az állatok, és édesanyjától sok ilyen témájú könyvet kapott, többek között a Tarzant is, akibe szerelmes lett: csak hát a főhős szerinte a rossz Jane-t vette el. De kétségtelen: ennek hatására döntötte el, hogy felnőttként Afrikában vadállatok között fog élni, róluk fog könyvet írni. Pályája korai szakaszának nehézségeiről, az akadémiai élet merevségéről is beszélt, hogy kutatásai során hányszor mondták neki, hogy valamit nem szabad, például nevet adni a csimpánzoknak sorszám helyett. Időközben – köszönhetően nem kis részben Jane Goodall munkájának – a tudományban is megváltozott az ember természetben elfoglalt helyről alkotott felfogás, és mára már nem kérdés, hogy
mi is az állatok birodalmának szerves részei, nem pedig egy felettük álló faj tagjai vagyunk.
Aztán a színpadra felvitt plüssálatok is előkerültek, azokon keresztül mutatta be, hogy a kutatásoknak köszönhetően egyre jobban értjük az állatok világát, intelligenciájukat és érzelmeiket is, legyen szó patkányokról, polipokról, tehenekről vagy éppen a csimpánzokról.
Zárszóként pedig visszatért új könyvének témájára, hogy neki személyesen mi ad reményt, és hogy miben látja a jobb jövő zálogát. A két kérdésre pedig ugyanazokat a válaszokat adta: a fiatalokról beszélt, akik már egészen kis koruktól sokkal tudatosabb nevelést kaphatnak; az emberi intellektusról, ami a lehetséges megoldásokat keresi folyton; a természet ellenállóképességéről és kitartásáról; valamint a másokat inspiráló személyekről.
Végső tanulságként és tanácsként Jane Goodall azzal zárta előadását:
Együtt tudjuk megmenteni a bolygónkat, de csakis együtt – amíg mindenki egyedül kapar a saját kis depresszív alagútjában, és nem fogunk össze, addig nagyon nehéz a dolgunk.
(Kiemelt kép: Jane Goodall budapesti látogatásán / Fotó: Budapest Városháza – Ruzsa Rania)