A századforduló kávéházi kultúráját ma némi cukormázas nosztalgia vonja be, de jelentőségük tagadhatatlan, mind a kulturális, mind a politikai életben. Hívogató, egzotikus neveikkel egyaránt csábították a művészeket, lumpeneket, álmodozókat és nyárspolgárokat – mindenki otthonra és társaságra talált bennünk, akit elkapott a szédítő nagyvárosi élet. Merüljünk el most mi is a nagykörúti kávéházak szivarfüstös, talmi csillogásában, hiszen „Ami történik ezen a földön, itt történik” – mondta róluk Kosztolányi is.
A ma olvasói számára sem ismeretlen világ az éjjeli Nagykörút élete – megannyi regény, novella, vers, kuplé, színdarab énekelte meg, ami nem is csoda, hiszen maguk a művészek is szinte itt éltek, ebben a közegben mozogtak, asztaltársaságaikkal vándoroltak fáradhatatlanul a törzshelyeik között. Eredjünk mi is a nyomukba, merüljünk alá a századfordulós Nagykörút pezsgő életébe, hogy megnézzük, hogyan is születtek a legendák, milyenek is voltak ezek a helyek fénykorukban.
Budapestet méltán hívta Kosztolányi Dezső is kávévárosnak, az 1895-ös Pallas Nagy Lexikon szerint országszerte 1377 kávéház és kávémérés működött, ennek több mint fele, 663 Budapesten várta vendégeit (igaz, a tulajdonosok cseréje nagyon is gyakori volt). Mielőtt az négy, szinte már intézményként számon tartott helyre bepillantanánk, hogy megnézzük, kik ülnek a kerek márványasztalok mellett, mindenképp érdemes pár szót ejteni arról is, hogy minek köszönhette elképesztő virágzását a kávéházi kultúra?
A városi élet színpadán egész különleges helyet foglaltak el, valahol az utcák, terek alkotta nyilvános, mindenki számára megközelíthető közterek és a magánélet intim helyszínei közötti átmenetet alkották. Hamisítatlanul nagyvárosi helyszínek voltak, de népszerűségük prózai okai között jelentős szerepe volt a lakáshiánynak, az albérletek, hónapos szobák otthontalanságnak.
Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyelljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsúlyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kultúrát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomorúságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk?(…) Mi, akik kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fűtőtestek donganak. (Kosztolányi Dezső: Budapest, a kávéváros)
De emellett fontos tényező volt, hogy tényleg itt történt minden, itt születtek az ötletek, kaptak szárnyra a később fontos gondolatok, történtek meg a nagy találkozások.
Előbb volt a pesti kávéház, s csak azután, az ő szájalásából lett a kórház, a színház, a népház – sőt nem utolsó sorban a képviselőház is! Addig járatta a száját, amíg a fecsegéséből iskola, sugárút, közlekedés, ívlámpa, WC és köztéri szobor lett (…) és éppen ezért tartom egyik legfontosabb hazai intézményünknek a kávéházat: mert akkor sem tudja befogni a száját, amikor körös-körül mindenki suttog és hallgat! – írja Zsolt Béla már 1937-ben.
As sem utolsó szempont, hogy a kávéház demokratikus hely volt – a szociális szükségszerűségnek is fontos szerepe volt abban, hogy ez az iparág így virágozni tudott. Ma már elképesztőnek, hat, hogy egykor hogy egy-egy csésze fekete, amit kifizetve bárki megváltotta a „belépőjét” ezekbe a terekbe, azt szinte azonos áron mérték az egész városban – pont annyit kellett érte fizetni az előkelő Andrássy úti vagy belvárosi kávéházakban, mint a külső kerületekben, írja Kóbor Tamás, Budapest krónikása.
Egy feketével mindenki hozzájuthatott a szabadidő kultúrált eltöltéséhez, hiszen a kávéházakban nem csak enni-inni lehetett, sőt, szinte sehol nem ez volt a lényeg, hogy milyen kávét is mérnek, hanem az, hogy hány és milyen újságot járatnak (aki adott magára, annak nem csak a magyar, de a világsajtó legfrissebb számai jártak), van-e kártyaszoba, biliárd, és persze, hogy kikkel is lehet ott véletlenszerűen találkozni.
A kávéházak gyakran szakosodtak, megvolt, hova járnak írók, költők, filmesek, újságírók, képzőművészek, színészek, artisták, zenészek, rendezők, politikusok, de a kocsisoknak, fuvarosoknak, árusoknak, különböző kereskedőknek is megvolt a maguk kávéháza.
Luxor Kávéház: Szent István körút 5.
Ha a mai Jászai Mari tértől indulunk el, akkor elsőként térjünk be képzeletben a Nádor-udvarban működő Luxorba. Még akkor is, ha ez kicsit kakukktojás, mivel ennek fénykora a már sokat emlegetett századforduló helyett a 30-as évekre esik, ekkor nyitotta meg ugyanis – a legendák szerint a pénzzé tett családi ezüstből – Bauer Gyula az egykori Palatinus Kávéház helyén.
Az itt hosszabb-rövidebb ideig társasági életet élő művészek neve elég illusztris, a nagy klasszisok, mint Hunyady Sándor, Rejtő Jenő, Kassák Lajos mellett Kertész Imre, Tamkó Sirató Károly és Orbán Ottó is megfordult itt. Ám akinek ez vált „A” törzshelyévé, az a mára már jórészt elfeledett Szomory Dezső író volt – tekintve hogy a Vígszínház háziszerzője is, volt a közeli kávéház ideális választásnak bizonyult. De mit jelentett valahol törzsvendégnek lenni? Saját asztalt, amely szent és sérthetetlen volt, oda más nem ülhetett, különleges bánásmódot a pincérek részéről, nagyvonalú hitelkeretet is akár, hiszen egy-egy híresség emelte a kávéház nimbuszát is.
Abbázia: Andrássy út 49.
A következő állomásunk a ma gyorséttermek, bankok és a forgalom uralta Oktogon, ahol egykor a legvarázsosabb nevű kávéházak álltak: az Abbázia, Menton és Sorrentó.
A nevek keserédes varázsára már Szép Ernő is felfigyelt:
„Körülhordozom tekintetemet az Oktogon Óceánján. Előttem Menton derül, jobbkéz felől Abbázia virul, balkéz felől a kék és rózsaszín Sorrentó andalog az ő vendégeivel, akiknek a szívük fáj, s meggyógyítja ez a táj. Nem tréfálok, nem is értek a tréfához, komolyan hiszem, hogy a Sorrentó-kávéházban a szerelmi bánatot feledni járnak a pesti egyének, akiknek nincs pénzük elutazni távoli, szép helyekre, amely a kávéház nevét viseli….Más, boldogabb országok népe felkerekedik, pihenésért, évekért, tudásért, kalandokért elmegy a külföld és más világrészek metropolisaiba, üdülőhelyeire, csodálatos tájaira… Budapest népe, szegény, itt csavarog ebben a világvárosban, ez a város egész világa, a kávéházi címtáblákra írta fel képzelt utazásainak gyönyörű állomásait, kikötőit. Itt szédeleg körös-körül, a Génuából a New Yorkba, a Rivieráról a Citybe, a Belmonttól az Adriáig…” (Szép Ernő: Illúzió)
A kávéházat 1888-ban Steuer Gyula alapította, róla tartotta azt a városi legenda, hogy még mint a Fiume tulajdonosaként, neki köszönhetően szűnt meg a kávéházi záróra, és ezzel forradalmasította a budapesti éjszakai életet is. Az Abbázia a hazai kávéházak egyik dobogósa volt, nem csak elegáns és fényűző volt – a brüsszeli fali tükrökkel, melyek a legendák szerint a Monarchia legnagyobbjai voltak, ónix asztallapokkal, déli buja növényzettel – de a közönsége is illusztris volt.
A politikai elit oszlopos tagja, Eötvös Károly “a vajda”, a Függetlenségi Párt politikusa, és a tiszaeszlári per hőse szinte itt működtette irodáját, itt tartotta fogadóóráit, itt vitatkozott politikai kihívóival, a márványasztalkája mellett üléseztek a kor legfontosabb kérdéseiről.
„Az Abbázia kávéházban lehörpintett feketekávé azt mutatja, hogy a polgárnak városfelforgatási tervei vannak, hajlamos a szabadabb gondolatok felé, nyugtalankodik valamely okból, pedig a városban látszólag semmi baj nincs” (Zsolt Béla)
A politikusi asztal mellett ott volt a művészek sarka is, Bródy Sándorral, Molnár Ferenccel Kabos Edével, de gyakori vendég volt Lotz, Benczúr, Székely Bertalan is, és itt alapították meg a hangzatos Új Magyar Pantheont is a művészasztalnál, olyan nevekkel mint Szinyei Merse Pál, Fényes Adolf, Kernstok Károly, Csók István, Ferenczy Károly – akik aztán gyorsan átköltözni kényszerültek az Andrássy úti Japánba, mintegy tüntetve a tulajdonos „Ezt a képet az Abbáziából loptam” – képmellékletekre ütött pecsétje miatt, mert hogy valakik előszeretettel kivagdosták a nekik tetsző illusztrációkat.
New York: Erzsébet körút 9-11.
A világ legszebb kávéháza címet nem érdemtelenül kapta – a külföldi ha betér, tényleg elsőként elámul a gazdag belső díszítésén, eleganciáján. Ám a hazai kultúra rajongónak talán nem is ez a tagadhatatlan külső pompa az, ami miatt elgyengül a térde, sokkal inkább a hely szelleme.
1894-es ünnepélyes megnyitása óta viharos volt a története de ma újra régi pompájában ragyog. Az otthont adó épület a New York életbiztosítási társaság palotájaként épült, bár itthon a társaság hamar megbukott, de palotája itt maradt mint a Körút egyik legelegánsabb épülete. Maga a márványoszlopos kávéház az amerikai társaság hóbortos, túlméretezett reklámötlének készült, a kávézó célja az ügyfelek bizalmának elnyerése volt és a gazdasági erejük fitogtatása volt. Amikor megnyitott, még mint külváros emlegették a környéket, hiszen a Nagykörút jelentős része is még építési terület volt, alig pár tucat háza állt, a hely mégis gyorsan jelképpé vált, a messzi jövőre berendezkedő önérzetes város szimbólumává.
Töretlenül tartja magát a legenda, hogy nyitásakor Molnár Ferenc a Dunába dobja a kulcsát, hogy soha ne zárjon be, de tekintve hogy az író ekkor még az iskolapadot koptatta, ez a performansz feltehetően a világháború utáni Tarjáni Vilmos éra újranyitásakor lehetett.
A helyet elsőként a mozis szakma képviselői feldezték fel, az akkor még csak külsőleg csillogó, katonazenekaros hely Dohány utcai szárnyában vertek tanyát. A legendás New Yorkká egy főpincérnek hála vált – a Harsányi-fivérek idejében regnált itt Reisz Gyula, aki korábban a Fiuméban dolgozott, és amikor ide került, az írók, akiknek nem egy esetben bizalmasa is volt, követték őt ide. A vendég megbecsültségét itt nem a pénztráca vaskossága alapján mérték, hanem a tehetség számított – a művészeknek kijárt az ingyen kutyanyelv papír, az írótál olcsó ételekkel és megannyi apró figyelmesség. Munkájukat segítendő, a polcokra felkerült a Pallas Lexikon teljes sorozata más hasznos kötetekkel egyetemben, és a legnagyobb lapokat járatták kül- és belföldről.
Az ide járó nagyrészt Nyugatosok teremtették meg irodalmi kávéházi nimubuszát, amely a mai napig tartja magát, ám ne feledjük, mégse csak irodalmi kávéház volt, és az évtizedek alatt sokat is alakult.
A törzsvendég Heltai jenő mégis így számol be a régi jó világról:
„A Newyork minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat és a bohémokat az, hogy nyári estéken a vakító villamoslámpa változatlan közönnyel gyűjti maga köré a mindenféle és mindenfelé céltalanul tévelygő lepkéket és bogarakat. Varázsának senki sem tudott ellenállni. Mindenki mindenkit ismert benne. A pincér rögtön kiszolgált, meg sem várta, hogy rendelj valamit. Szó nélkül megkaptad mindennapi feketédet és hozzá a tintatartót meg az írópapirost”
EMKE: Erzsébet körút 2.
Ha a New York volt az irodalmi kávéház, akkor az EMKE volt a színészeké, köszönhetően az 1965-ig a Blahán álló Nép- majd Nemzeti Színház közelségének. Előadások után itt zsibongtak a legszebb primadonnák, de az is előfordult, hogy két jelenet között itt kellett a kártyaasztal mellől visszaparancsolni a színészeket.
Az EMKE 1894-ben nyitotta meg kapuit, mint zenés szórakozóhely, a nevét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnevezésből képzett mozaikszó adta, amelynek az első tulajdonos, a Wassermann Jónás tagja volt (Marosvásárhelyt és Nagyváradon is volt EMKE kávéház, ez utóbbinak Ady is lelkes látogatója volt, feltehetően itt látta meg Lédát is).
A zenei vonalat igen komolyan vették, itt játszottak a vendéglátóhelyek közül elsőként a közönségnek cigányzenét – ez anniyra meghatározó pesti élmény volt, hogy még kuplé slágerszövegébe is bekerült – Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az Emke cigánya zenél,/ ha nem jön el szívem, de kár!
A nagyok mellett még ne feledkezzünk el a Meteorról, ahol Kassákék és köre tervezte a világ megváltását, a Vígszínház környékén álló Club kávéházról, ahol több, szélsőjobbos merénylet is történt, a Terminusról a Teréz körúton, ahol Molnár Ferenc írta A hattyút, a neves Bucsinszkyról, a Simplonról, a József körúti Edisonról, Bodóról, a Baross Kávéházról – megannyi mára eltűnt hely, melyek egykor a Körút esszenciáját adták.
Felhasznált irodalom:
- Budapesti Negyed: Budapest, a kávéváros 1996/4
- Erki Edit: Kávéház-sirató. Törzshelyek, írók, műhelyek
- Kellér Andor: Bal négyes páholy
- Konrádyné Gálos Magda: New Yorktól a Hungáriáig
- Lestyán Sándor: Pesti Kávéház
- Saly Noémi:Törzskávéházamból zenés kávéházba – Séta a budapesti körutakon