A Szépművészeti Múzeumban jártunk, és még a Tahiti nők megpillantása előtt megtudtuk, hogy Gauguin volt tengerészgyalogos, hogy hatott rá a Manga, Cézanne pedig azzal vádolta, hogy ellopta tőle a színeit.
A budapesti (új ablakban nyílik meg)Szépművészeti Múzeum alapításának 120. évfordulóját az év egyik legjelentősebb kulturális eseményével, a Bonjour Monsieur Gauguin – A posztimpresszionisták és szimbolisták körei című nagyszabású tárlattal ünnepli. A nemzetközi együttműködéssel létrejött bemutató Paul Gauguin első átfogó életműkiállítása Magyarországon, amely az európai múzeumi világban is kiemelkedő eseménynek számít.
A reprezentatív válogatás összesen 150 remekművet vonultat fel, amelyből 80 alkotás magától a francia mestertől származik. A világ több mint negyven rangos intézménye, köztük a párizsi Musée d’Orsay és a New York-i Metropolitan Museum of Art adta kölcsön Budapestnek féltett kincseit. Gauguin zsenijét kontextusba helyezve olyan kortársak és elődök művei is helyet kaptak a termekben, mint Courbet, Cézanne vagy Van Gogh. Egy izgalmas szekció pedig azzal foglalkozik, hogyan inspirálta ez a radikálisan új látásmód a modern magyar művészet és irodalom óriásait, például Rippl-Rónai Józsefet, Tihanyi Lajost vagy Ady Endrét.
A kiállítás kronologikusan követi végig a festő lenyűgöző útkeresését a korai franciaországi évektől, a karibi Martinique szigetén át egészen a híres, buja színekben pompázó tahiti korszakáig.
A kiállításnak hasonló felépítése van, mint a Szépművészeti más nagykiállításainak. Kis teaserrel kezdünk arról, hogy mit fogunk látni, majd a falon egy időszalagon követhetjük a művész életútját, ami egyben földrajzilag is jelzi, hogy Gauguin merre járt a világban. Ez különlegesen fontos lehet akkor, ha egy olyan francia születésű, Peruban nevelkedő tengerészről van szó, aki tőzsdeügynökként lett festő, és aki a francia vidékből kiábrándulva és dán feleségétől született 5 gyerekét is hátrahagyva egzotikus országokban próbálja művészetét új alapokra helyezni. Ritkán adatik meg, hogy valakinek esélye legyen újrakezdeni vagy újrafogalmaznia magát, de a művész erre többször is adott lehetőséget magának.
A kiállításon számtalan olyan Gauguin-történetbe és műbe botlani, amik a bulvártól az ismeretterjesztésig kínálnak új információkat a művészről. Így vagy úgy, de tágítják a horizontot. Egyrészt ismertebb festményei mellett olyan grafikák és fafaragások is falra kerültek, amiket az egyszerű érdeklődő szinte biztosan nem tudna beazonosítani a kiállítás nélkül. Másfelől bizonyos festmények keletkezésének kulisszái mögé is bekukkanthatunk. Például a Nő Cézanne egyik csendéletével című képen az előtérben modellt ülő, fekete szemű nő kiléte ugyan bizonytalan, a háttérben található Cézanne-csendélet viszont egyértelműen beazonosítható.
Ráadásul azt is tudjuk, hogy nem véletlenül került a képre, Gauguin sikeres tőzsdeügynökként keresett annyit, hogy megvehette az eredetit Cézanne-tól, és belekomponálta a saját festményébe. Ezért Cézanne később megvádolta Gauguint, hogy ellopta a színeit és ecsetkezelési technikáját. Az tény, hogy Gauguin gyümölcsöstáljai is gyönyörű színekben pompáznak.
Újabb váratlan fordulat a kiállításon, hogy Gauguin a japán művészetből is kölcsönöz megoldásokat – technikai és formai kihívásokra talál válaszokat a távol-keleti művészetben, izgalmas, hogy Hokuszai Mangáját, mint ihlető erőt is megidézi a kiállítás. A Birkózó gyerekek című képén be is mutatják, hogy a gyakorlatban a gyors mozdulatokkal papírra vetett rajzokkal hogy mozdítja meg karaktereit, a realitás világát feláldozva az alkotás oltárán. Japán művészethez is különleges, nem mindennapi viszony fűzte, úgy hogy sosem járt Japánban.
Tahiti
Az utolsó előtti terem az, amiért tulajdonképpen mindenki a Szépművészetibe látogat: a Gauguin-érzés, amit Tahiti vágyott világa jelent az európaiaknak. Amíg a korábbi impresszionista Gauguin idealizált világa még Bretagne-ba invitál minket tájképein keresztül – ezek a kiállítás elején láthatók – Tahitin készült képei egy színes, buja világot festenek elénk, ahol mindannyian élni akarunk. A korábban a francia vidék parasztasszonyai és épületei mellett megejtett nagy sétái közben tapasztalt idill megkopott, a művész ugyanezt az inspiráló harmóniát Francia Polinézia szigetvilágában keresi és találja meg.
A művész 1891-ben menekült az európai civilizációból a déltengeri szigetre, hogy egy tiszta, érintetlen paradicsomot találjon. A trópusi környezet hatására ragyogó, tiszta színfoltokkal dolgozott, kiszabadítva a színeket a korábbi gyümölcstálak béklyóiból. Képein a helyi kultúra, a misztikum és az ősi legendák keverednek, új spirituális világot teremtve. A buja, trópusi környezet hatására olyan bátor, ragyogó színkombinációkat használt – például a vörös talaj, a lila ég vagy a sárgászöld tenger –, amelyek sokkolták a korabeli közvéleményt, bár később etnográfiai hivatkozási ponttá váltak a kultúrsokkot kiváltó kultúra ábrázolása miatt. Sugárzó festményein látszik, hogy ezeket az embereket, akik őt befogadták, tiszteli és szereti.
A kiállítás azonban azokat, a művészetén túlmutató etikai és erkölcsi kérdéseket nem feszegeti, amik a 21. századi ember már jogosan tenne fel, hiszen például a festő több 13-14 éves lánynak nemzett gyerekeket a szigeten, akiket szintén nem támogatott semmilyen formában.
A Szépművészeti Múzeumban a kiállítás 2027. február 28-ig látogatható.