Kültelki palota

„MADEIRA szimpla és dupla cakkozó riseliő felszerelés készítése Naumann, Lucnyik és egyéb márkájú varrógépekhez. Ezen gépek forgalmazása, javítása. Blaskovics György, 1126 Budapest, Ugocsa u. 5. Tel.: 213-8927.” Ez az apróhirdetés épp 25 évvel ezelőtt jelent meg a Fürge Ujjak magazinban, és az előfizetők bizonyára nem követeltek magyarázatot. Még csak nem is mosolyodtak el, mint az archívumban búvárkodó egyszeri olvasó.  De miért is mosolyodtak volna?Huszonöt éve a lányok és asszonyok java nagyon is jól tudta, hogy „riseliőzés” komoly dolog. De természetesen nem az intrikát művészi szintre emelő barokk Richelieu bíboros (?1582 –1653) tetteihez hasonlatos szemétkedés, hanem az ún. gépi hímzés, melynek forrásvidéke viszont nem  Párizs  hanem Kalocsa.

Mindez úgy jön ide, hogy  Blaskovics úr ma is létező, ám „úgy maradt” varrógépszerelő műhelyét is megtekinthetik az érdeklődök a BP100 hétvégi bejárás alkalmával.

Fürge Ujjak negyedszázados hirdetése mégis friss hírnek tűnik ahhoz mérten, hogy az Ugocsa utca 5. egész, 101 éves története az alap.  De nem az eltelt idő okán lehet különösen érdekes.. Kissé patetikus megfogalmazásban muszáj elmondani, hogy a a Hertelendy utca trapéz-alakú saroktelkére felhúzott épület az Ugocsa utca fejlődésének is jelentős állomása, úgymond „záloga” volt. Elsősorban arra nézve, hogy jelentőséget tulajdonítsunk neki. Ez ugyanis a budapesti közterületek összeségét figyelembe véve cseppet sem magától értetődő.

 

A sztori azzal kezdődött, hogy miután a 19. század utolsó éveiben megtörtént a ma már elegáns és meglehetősen drága környék új utcáinak kialakítása, nevet kellett adni nekik. Így esett, hogy 1900-ban, az egyik kb. 300 méter földutat, amely a Márvány utcát kötötte össze a Böszörményi úttal elnevezték Ugocsa utcának – ismeretlen okokból. A történelmi Magyaroszágon, Szabolcs és a Kárpátalja között elhelyezkedő

Ugocsa vármegye nemcsak a legkisebb megye volt az összes közül, de a legszegényebb is. 

Jellemző, hogy a megyében nem volt egyetlen város sem, székhelye a 9000 lakosú nagyközség, Nagyszőllős volt, és mindössze két járása volt, a Tisza két partján. Beszédes adat a századfordulóról, hogy a 6 éven felüli férfilakosságnak 62%-a, a női lakosságnak 72,6%-a sem írni, sem olvasni nem tudott, de kimutatták azt is, hogy a tanköteles gyerekek 40,8%-a iskolakerülő.

Az újdonsült Ugocsa utca Budapest I. kerületéhez tartozott, annak is  Krisztinaváros, kültelek negyedéhez. Az akkori körülményeket plasztikusan fejezi ki az az 1902-ben történt eset, mely szerint „Özv. Kokesch Ágostné terhére az I.ker. budai külső körút csatornaépítési munkálataiból kifolyólag a tulajdonát képező I. ker. budai külső körút és Ugocsa utcza sarkán fekvő 12.961/1/2. hr. sz. ingatlan után 169 kor. 38 fill., a 12.959/13. hr. sz. ingatlana után pedig 184 kor. 95 fillér csatornaépítési járulék rovatott ki”. Amit Özv. Kokesch Ágostné sérelmes és fellebbezett amiatt, hogy a telkeit is érintő csatorna „csak azon czélból készült, hogy a közelben levő csendőrségi kaszárnya csatornája a főváros főcsatornájával összeköttessék, ő pedig nem is használhatja”. Az özvegy fellebbezését azzal utasították el, hogy

 „a szabályrendelet értelmében az a körülmény, hogy az ingatlantulajdonos használhatja-e a közcsatornát vagy nem, a járulék fizetése iránt fennálló kötelezettségen mit sem változtat.”

Amúgy az Ugocsa utcában valóban komolyan vehető csatonázás csak 1911-ben történt. Ekkor szó volt arról is korszerű útburkolat is lesz, ám az építkezés kezdete rendre elmaradt, például egy 1915-ös közgyűlési határozat elendelte, hogy az Ugocsa utca makadámozása is vétessék fel a közmunka-programba, de a fejleményekkel kapcsolatos feljegyzést nem találtunk.

 

A következő tíz évben a az Ugocsa utca legfeljebb jelentéktelenségi bajnokságokon pályázhatott volna előkelő helyezésre, a fordulatot a 1924-es esztendő hozta el, amikor a Ganz-gyár megvásárolta a Hertelendy utcai saroktelket, hogy bérházat építsen. A Trianon utáni Magyarország legnagyobb honi járműgyártójának beruházását elsősorban azzal magyarázhatnánk, hogy vállalat vezetése – kellő tőke birtokában – nem ugrott el azon lehetőség elől, amely mindenféle állami kedvezményeket helyezett kilátásba mindazoknak, akik a határozott lépéseket tesznek a fővárosi lakásínség felszámolása érdekében.

(Tehát bérházakat építenek.)

Noha a lakásínség szó a legszegényebbeket juttatja az eszünkbe, de a magasabb jövedelműeket is érintette ez a probléma. A Walder Gyula tervei alapján épült neobarokk bérházban is elsősorban fehérgalléros dolgozókra számított a tulajdonos; a gyár középvezetői és tisztviselői költözhettek. „Miként Budán máshol, itt is már az építkezés elején gondok adódtak a talajvízzel és a forrásokkal. Éppen ezért az alapozásnál öt centiméteres kavicsréteget, valamint vassínekkel megerősített fémlemezeket kellett alkalmazni. Miután a két pincét kialakították, akkor kezdtek hozzá a felmenő falakhoz. A bokrétaünnepet – amikor az építkezés elérte a legmagasabb pontot – 1924. december 29-én délben tartották jelentős számú meghívottal. Az eseményen a Ganz vezetői – Szüllő Árpád, Szuk Géza, Fabinyi Tihamér – mellett megjelent Petrichevich-Horváth Emil, a Népjóléti Minisztérium államtitkára, aki a lakásépítésért felelt, és akit meleg hangú beszédben köszöntöttek. Ő pedig méltatta az építtetőket, akik az akadályok ellenére is gyors munkát végeztek. Az ünnepségen jelen volt Vasváry Géza és Török Gyula is, a minisztérium osztálytanácsosai, az Országos Lakásépítési Miniszteri Biztosság vezetői” – írta a (új ablakban nyílik meg)Pest-Buda portál a kezdeti nehézségekről, melyeknek a  legyőzése után ötven 3,15 méter belmagasságú lakást adtak át, volt köztük két-, három- és négyszobás is”.