Lengyel Tamás: A hitekre nem hatnak az érvek

– Imént a Loupe független színházi társulás termékeit standoltad, most interjút adsz, innen futsz a gyerekhez, aztán szerep, meg céges ügyek. Élvezed ezt a pörgést, vagy lelkiismeretfurdalásosak a napjaid?

– Ez egy nehéz időszak. Könnyű elcsúszni. Az elmúlt évben akkorát nőtt a színházunk – lett plusz három előadás a repertoárunkban, elkezdtünk vidékre járni –, hogy már szervezetfejlesztési segítséget kellett kérnünk.

– Coachhoz jártok?

– Egy szakember tart tréninget nekünk a jövő héttől. De terveim szerint a feleségem is segít majd, folyamatmenedzser a szakmája. Egy kezdő cégnél mindenki mindent csinál, de nálunk eljött a pillanat, amikor szét kell szálazni a feladatokat. Válaszolva a kérdésedre: igen, lelkismeretfurdalásos a történet, mert keveset vagyok otthon.

– Emellett szerepelsz az RTL-n futó Mi kis falunk sorozatban is, a Youtube-ra a Hírcsárdával közösen gyártod a kormányt parodizáló Magyarország kedvenc műsorát, a Kormányinfó pluszt. Most komolyan, mikor?

– Éjjel. A Kormányinfót szombat éjjel veszem fel és vasárnap éjjel vágom meg. Ha meg Rainer-Micsinyei Nóra ír és többen is szerepelünk benne, akkor napközben átjönnek hozzám és a garázsban forgatjuk. De ezenkívül van még a Szabadszínész projekt is.

 

– Még működik a színészeket a produkciókkal összekötő internetes vállalkozás?

– Persze. De sajnos nem hozta el azt a paradigmaváltást, amit vártunk tőle. Mi szerettünk volna a fő adatszolgáltatóvá válni Magyarországon, de mindenki úgy ragaszkodik statikus adatbázisához, mintha ezen a kis piacon lehetne egyedi adatbázisokat építeni. Pedig nem lehet, mert mindenki mindenkit ismer. Olyan ez, mint egy falu. Szóval van benne egy kis kudarcélmény.

– Terjeszkedtetek volna Romániában és Szerbiában is.

– Igen, de a külföldiek számára nem volt egy olyan bizalmat adó, általuk ismert arc a vállalkozás mögött, mint amilyen én voltam itt Magyarországon. De még így is többszáz román és szerb és körülbelül 2500 magyar színész van az adatbázisban.

– Sok éve a Katona egy műsorában Nagy Ervinnel beszélgettetek. Ott azt mondtad, hogy a színészetet ideiglenesnek tartod. Ezért pörögsz, ezért vagy jelen számos platformon?

– A színészet alkalmazott művészet, azt a víziót próbáljuk kiszolgálni, amit a rendező megálmodott. Nem rossz egy nagy kirakós része lenni, de sok minden más is izgat. Olyanokra gondolhattam, mint a Szabadszínész, vagy a Loupe, ahol nem feltétlenül színészi feladatokat látok el.

– Ha jól értem, a Loupe Színházi Társulásnak nemcsak az a célja, hogy szabadságot adjon neked Molnár Áronnak, Lovas Rozinak, Ullmann Mónikának, Földes Eszternek és Horváth János Antal rendezőnek, hanem hogy egyfajta művészi, közéleti küldetést is teljesítsetek.

– Elsősorban az a cél, hogy szabadon, öncenzúra nélkül merjünk feldolgozni olyan témákat, amelyeket fontosnak érzünk, illetve, hogy olyan emberekkel dolgozzunk együtt, akiket nagyra értékelünk és szeretünk. Ma kevés olyan színház van, amely egyszerre tud kritikus és szórakoztató is lenni. A társulat megalapításánál fontos szempont volt, hogy ennek a két feltételnek meg tudjunk felelni.

– Azt is mondtad, hogy igyekeztek olyan tabusított témákat górcső alá venni, amikről kényelmetlen beszélni.

– Igen. Minden előadásunk valami fontos témát dolgoz fel. Beszélünk a rasszizmusról, a propaganda hatásáról, a méhen belüli gyermekhalálról, a családon belüli erőszakról, a nemi szerepekről és még sorolhatnám. Mindent fogyaszthatóan dolgozunk fel. Van, amit krimi, van, amit párkapcsolati vígjáték formájában. A minket érdeklő témákról szabadon és bátran szeretnénk beszélni.

– De nem szorongsz ettől? Nem félsz, hogy a Magyarország kedvenc műsora, a kormányinfó, vagy akár a Loupe darabok miatt utánatok nyúlnak?

– Attól nem tartok, hogy megáll a házunk előtt a fekete autó és elvisznek. De az biztos, hogy jelentős versenyhátrányban vagyok: nem jutok el például egy NFI, vagy egy MTVA által támogatott filmes szereplőválogatására. Pályáznunk is fölösleges, mert úgysem kapnánk pénzt, pedig az állami szerepvállalás fontos a kultúra finanszírozásában, de ha alkotóként ki vagy ebből zárva – mert a véleményedet pártpolitikai szerepvállalásnak tartják –, akkor ez eléggé szorongató érzés lehet. Egyébként meg teljes ellentmondás, mert a művészetnek az a dolga, hogy reagáljon a környezetre, a világra, de mégis, hogy tud, ha a kritikus hangot a rendszer elfojtja. Azoknak kellene feltenni a kérdést, akik kiszolgálják az elvárásokat: vajon ők nem szoronganak attól, hogy nem azt csinálják, ami a feladatuk lenne?

– Azért is kérdeztem, mert éppen a napokban posztoltál arról, hogy Szigligeten meghiúsult egy előadásod. Közöltél több fotót az ottani szervezet képviselőjével folytatott levelezésből, melynek gyurcsányozás lett a vége.

– Nehéz helyzet. Nem akarom elvitatni az üzemeltetők szakmai hozzáértését, hogy április elején meg tudják állapítani, hogy július végén telt ház lesz-e vagy sem.  De ha elolvasod a leveleket úgy tűnik, mintha politikai kirekesztés lenne az ügy mögött. Miközben az igazgató azzal védekezik, hogy ez nem igaz, de a levelezés végére mégis „lelibsiz”.

– Ez felidegesített?

– Megdöbbentem azon, hogy írhat egy igazgató egy ilyen levelet.

– Árvák és a Becsapódás című darabokban is higgadt racionális karaktereket játszottál, aki próbál a szélsőséges őrületektől távol maradni. A valóságunkban viszont nem lehet racionálisnak maradni.

–  Igyekszem racionálisan és higgadtan közelíteni a világhoz. De, ha derült égből gyurcsányozás a válasz, arra nehéz mit reagálni. Azt mondják, manapság már úgy viszonyulnak a politikai pártokhoz, vezetőkhöz a választók, mint a focidrukkerek a kedvenc csapatukhoz. Hitek vannak, amire nem hatnak az érvek és a tények. Ha rávilágítasz Orbánnál kapcsolatban valamire egy hívőnek, akkor ugyanazt kapod, mint amikor Magyar Pétert kritizálod. Epét hánynak rád sugárban és legszívesebben élve temetnének el.

– A kormány központosítani tervezi a kultúrát, a múzeumokat, de még a városi színházakat is. Amikor ezt a hírt olvastad, mire gondoltál? Hogy hála istennek, én már kiléptem a rendszerből?

 

– Hogy nem értem, akiket ez a változás érint, miért nincsnek még az utcán, miért nem tiltakoznak, vagy legalább miért nem fogalmaztak meg egy közös nyilatkozatot, amiben kijelentik, hogy ezzel nem értenek egyet. A világnak vége lesz, ha a rendszer elvárásaitól eltérően nem lehet majd színházat csinálni, kiállítást tartani, zenélni és táncolni. Észak- Korea, nem Magyarország. Egy tragédia, ha Csák, Vidnyánszky és Demeter fogja megmondani, mi a jó és eszerint adják majd a pénzt is. Akkor akár most el lehetne kezdeni eret vágni, vagy altatóra inni.

– Az érintettek gondolhatják azt, hogy tüntettünk például az SZFE átszervezése miatt, de semmit nem értünk el vele.

– De akkor nem kell csodálkozni azon, hogy az fog történni, ami a központi hatalom fennmaradását szolgálja.

– Darabokkal járjátok a vidéket. Ennek inkább gazdasági okai vannak, vagy küldetésnek is tartjátok, hogy Budapesten kívül is fellépjetek?

– Is-is. Vidékre menni nagyobb kockázat, mert mi általában nem eladjuk az előadásokat, hanem kibéreljük a termet és magunk értékesítjük a jegyeket. Tehát sok, magas költségünk van vele, de nagyobb nézőterekre jutunk el, tehát benne van a pakliban, hogy a színház többet keres, amit aztán új bemutatóra fordíthatunk. Azonkívül nem csak a pesti közönséggel szeretnénk találkozni, és nem csak ők szeretnének velünk találkozni. Bárhova megyünk, nagyon szeretnek minket.

– Mert hiányérzetük van? A közéletet is érintő témákkal ők nem találkoznak a helyi színházakban?

– Egyrészt mert szeretik a szereplőinket, másrészt mert vidéken talán több a tabu, erősebbek a függőségi viszonyok. Nemrégiben egy megyeszékhely művelődési házának igazgatója arra kért minket, hogy kerüljük a direktpolitizálást. Azt válaszoltam, hogy mi nem szoktunk direktpolitizálni. Erre azt mondta, hogy az jó, mert továbbra is szeretné, ha mennénk, az ott lakók a mienkhez hasonló színvonalú előadással nagyon ritkán találkoznak.

– Mit szól hozzátok a szakma?

– Közvetlenül talán csak a Kováts Adéltól, a Radnóti igazgatójától kaptunk visszajelzést, hogy nagyra értékeli, amit csinálunk. De áttételesen visszajut hozzánk, sokan érdeklődéssel figyelik, hogyan tudunk nulla támogatással működni. Társulatunk alapítótagja, rendezője, Horváth János Antal megkapta a Kortárs Magyar Dráma különdíját nemrég a Becsapódás című darabért. Ez a díj talán azt mutatja, hogy a szakma is kezdi értékelni, amit csinálunk.

 

Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem