1945. január 17-én szabadították fel a szovjet katonák a pesti „nagy” gettót, ahová zsidók tízezreit zsúfolták össze a nyilasok, és ahol több ezer temetetlen holttestet találtak a felszabadítás után.
Vajna Gábor, a Szálasi-kormány belügyminisztere 1944. november végén állíttatta fel a VII. kerületben a pesti „nagy” gettót, ahol összegyűjtötték a gyakorlatilag halálra ítélt embereket. A pesti gettó mellett volt egy másik gettó is, az úgynevezett nemzetközi gettó, nagyjából a mai Újlipótvárosban, ahová a nemzetközi védelem alatt álló embereket zsúfolták össze.
A munkájuktól és vagyonuktól megfosztott, a közéletből kitiltott, zsidónak minősített magyar polgároknak 1944 áprilisától kellett hordaniuk a megkülönböztető sárga csillagot, június végére pedig a csillagos házakban zsúfolták össze őket, hogy egyszerűbb legyen a deportálásuk.
November elején Budapestről elindították az első halálmeneteket: az árokásásra kirendelt embereket és a csillagos házakban összefogdosott zsidókat a metsző hidegben élelem nélkül, gyalogmenetben hajtották a nyugati határra, hogy ott a németeknek végezzenek erődítési munkákat. Akik lemaradtak vagy legyengültek, azokat egész egyszerűen agyonlőtték.
Ahogy az a Múlt-kor korábbi cikkéből is kiderül: a budapesti „nagy” gettó – Európa utolsó, egyben egyik legnagyobb gettója – létrehozásáról a nyilasok a rendeletek betartatására hivatott, zsidó vezetőkből választott Zsidó Tanácsot 1944. november 18-án értesítették. A Stöckler Lajos vezette szervezet ezután sikertelen tárgyalásokat kezdett a gettó határairól, ellátásáról, védelméről.
A gettó határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly király körút által határolt területet december 10-én zárták le. A gettó 4513 lakásába – ahonnan mintegy 12 ezer kereszténynek kellett kiköltöznie – 40 ezer embert telepítettek a városban elszórt csillagos házakból. Ez a szám gyorsan emelkedett, és 1945 elején – a Holokauszt Emlékközpont (Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely, HDKE) adatai szerint – elérte a 70-80 ezret. Védelmükre vegyes őrség szerveződött, a rendőrségnek pedig többé-kevésbé sikerült megritkítania a nyilas razziákat.
Az összezsúfolt embereknek a Vöröskereszt erőfeszítései ellenére is csak napi 700-800 kalória élelem jutott (a kenyérfejadag 15 deka volt), és amikor december végén bezárult a szovjet ostromgyűrű, a helyzet még kritikusabbá vált. A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, az emberek tömegesen haltak meg, decemberben naponta 80-120 halottat vittek ki onnan.
1945. január 18-án a Vörös Hadsereg közeledtére a nyilas őrség eltűnt, a kerítés deszkapalánkjait az emberek eltüzelték. A gettó felszabadulásakor egyedül a Klauzál téren több mint 3 ezer temetetlen holttestet találtak. A „nagy” gettóban 70 ezer, a „nemzetköziben” 30-35 ezer ember élte túl az ostromot és a nyilasok rémuralmát.
( Képek: Fortepan )