A Nagymező utcai Mai Manó Házban két különleges kiállítást lehet utoljára megnézni: a nők feladataival egy régi erkölcskönyv alapján ismerkedhetünk, és kiderül az is, hogyan nőhettek össze sziámi ikrek a bajuszuknál fogva. Töltse a hosszú hétvégét fekete-fehérben!
A Nagymező utcai Mai Manó Ház a magyar fényképezés központja: kiállítóhely, könyvtár, könyvesbolt, rendezvényhelyszín, workshopok, könyvbemutatók helyszíne. Az épületet eredetileg Mai Manó udvari fotós számára építették 1894-ben: neoreneszánsz főhomlokzata Nagy Rezső tervei alapján készült; a mázas majolikaszobrokat a pécsi Zsolnay gyár szállította hozzá. Mai Manó halála után Rozsnyai Sándor zeneszerzőhöz került, így került az udvarra a háromszintes Arizona mulató. Később a Magyar Autóklub használta az épületet harminc éven át, a félemeleti Mai Manó Galéria 1995-ben, a Magyar Fotográfusok Háza pedig 1999-ben nyílt meg.
Az épületben két kiállítás zárja kapuit a március 15-i hosszú hétvégén: Elsa Parra és Johanna Benaïnous francia fotósok Mások bőrében - Elsa és Johanna számos élete valamint A múlt megjövendölése című tárlat, ami a rejtélyes Zohar Studio fotóit mutatja be.
A Mások bőrében (kurátor: Kereszty Anna) egy Harper Lee idézettel fogad a falon:
“Az ember addig nem érthet meg igazán egy másik személyt, amíg nem képes mindent az ő szempontjából szemlélni, amíg bele nem bújik a másik bőrébe és nem viseli azt egy darabig.”
Találó a mottó, mert a két francia fotós, Elsa és Johanna annyira magukévá tették a mondatot, hogy a fotóikon őket magukat látjuk, különböző karakterek bőrébe bújva, így lesznek egyszerre fotósok, modellek, ruha- és díszletfelelősök is. Ráadásul nem csak a fotózás idejére, gyakran órákra vagy akár napokra szerepeikben maradnak, belehelyezkedve a valós figurák belső világába is.
A kiállítás Elsa és Johanna három különböző sorozatából válogat – az első a kanadai Calgaryban készült: az Árnyékokon túl a város peremkerületeiben élő nőket mutatja be. A Moormerland időtlen története családi fotóalbumok képeit idézi, egy észak-németországi kisvárosból. A munkamódszer általában hasonló, elutaznak egy helyre és ottani hangulat alapján hozzák létre a képek perszónáit. “Egy projekt során belemerítkezünk az ottani világba, megfigyeljük az atmoszférát, a szokásokat, a fény sajátosságait, a színeket és a textúrákat. Ezeket az információkat dolgozzuk fel, amiből elkezd kialakulni egy irány tele ötletekkel, amely ezen a ponton már referenciákból is táplálkozik. Ezt követően a helyi boltokban veszünk használt ruhákat, ékszereket, kiegészítőket és kiválasztjuk a parókákat, hogy ezek segítségével építsük fel a karaktereinket, akiket saját életünkből, az emlékeinkből és a képzeletünkből merítve alkotunk meg. Az adott helyszínek is nagy hatással vannak a karakterek vizionálására és identitására” - mondták munkamódszerükről egy interjúban. A Moormerland-es képeket rendhagyó módon egy nappaliban berendezett térben, kivetítve mutatják be.
A legérdekesebb azonban a harmadik, a páros legújabb munkája, a Mit ér egy nő: a nappal és az éjszaka tizenkét órája című sorozat, amely egy padláson talált, 1893-ban kiadott, fiatal lányok erkölcsi és gyakorlati neveléséről értekező könyvön alapszik. Itt 24 fekete-fehér fotón láthatunk 24 különböző nőt a nap 24 órájában. A páros először általában filmként képzeli el a sorozatokat, sokszor filmrendezők stílusát idézik meg a sorozataikban, olyan nevekre szoktak hivatkozni mint Pedro Almodovar, David Lynch, Tim Burton, Agnès Varda, Alfred Hitchcock, Jacques Tati vagy Wes Anderson.
Szintén filmszerű, de sokkal bizarrabb fekete-fehér varázsvilágba kalauzol a paradox című A múlt megjövendölése tárlat (kurátor: Váradi András) , amelyet csak tovább fokoz a falon elhelyezett idézet:
“A jövő nem másból, mint a múlt képeiből épül fel.”
Hogy is kell ezt érteni? Az egész a kilencvenes években indult: ekkor talált Stephen Berkman egy fotóalbumot a bolhapiacon. A benne lévő cetli egy régi-régi New York-i Zohar Stúdióra utalt. Később egy láda titkos rekeszéből került elő egy jiddis nyelven írott jegyzetfüzet, mint kiderült, a stúdiót vezető Shimmel Zoharé, aki ebben a füzetben vezette részletes leírásait a 19. században elkészült képeiről, beállításokról, technikákról. Stephen Berkman ezen leírások alapján alkotta újra a képeket a korabeli, úgynevezett hosszú-expozíciós nedves kollódiumos eljárással, egy olyasmi napfényműteremben, mint amilyen a Mai Manó Házban is üzemel. Ezzel a technikával a negatívról részletgazdag, finom tónusú papírképeket lehetett készíteni.
Az újraalkotott képeket a San Francisco-i Jewish Museum állította ki 2020-ban, ezeket látta meg Váradi András kurátor. “Ahogy elkezdtem nézni a képeket, tényleg el voltam ragadtatva. Gyönyörű, szépia színben tartott, nagy felbontású, csoda szép tónusú fotók voltak. A valóság és a fikció között kifeszített kötélen én nem tudom, hol helyezkedik el. Egy bizonytalan lebegést érez az ember, ahogy egyik idősíkból a másikba átcsúszik.” A múlt homályában eltűnt Zohar Studio most mindenképpen átcsúszott a budapesti valóságba.
Az énbudapestem alkalmazással kedvezményes jegyet vásárolhatunk a Mai Manó Ház kiállítására. Figyelem: a múzeum március 15-én zárva tart.
(Kiemelt kép: Zohar Studios)