Nem úgy indult a dohányzás tiltása, hogy baj van vele, mert káros az egészségre, vagy a nemdohányzók védelme érdekében van erre szükség. De akkor miért és hogyan lett tiltott?
A vegzálás kezdetei
Csak az 1950-60-as években kezdik nemzetközi szinten is hivatalosan elismerni a dohányzás egészségkárosító hatását, de akkor
miért tiltják be a füstölést a budapesti társaskocsikban már az 1870-es években?
Eleinte főleg biztonsági okokból, balesetmegelőzés végett. A főkapitányi hivatal a kocsivezetők és kocsisok felelősségévé tette a dohányzást tiltó szabályok betartatását, igaz, ők rendbiztosok segítségét is kérhették a rendbontók ellen. Ez persze volt, hogy rosszul sült el, az 1873. áprilisában megjelent Ellenőr egy tipikus esetet ír le, ami egyben válasz is a korábban feltett kérdésre. Történt ugyanis, hogy egy szabálytalankodó úriemberrel eloltatták a szivarját a városligeti omnibuszon, aki engedelmesen zsebre tette a csutkát, ami annak rendje és módja szerint be is lobbantotta a kabátját. Ezen a ponton javasolja az írás, hogy talán célravezetőbb lenne, ha a dohányzók részére elkülönített helyeket jelöljenek ki a kocsikban, miután a dohányzókat érintő “vexa nem czélravezető”.
Nem volt példa nélkül való, hogy a rendeletet a dohányosok értelmetlen zaklatásként élték meg, hiszen a dohányzásra kijelölt külön helyiségek vagy kocsik nagyon lassan terjedtek a közlekedési járműveken, az ellenőrzés viszont szigorodott. Végül a hajózási vállalatok nyomására a Belügyminisztérium visszavonta a főkapitányi rendeletet és újakkal kötelezte most már magát a főkapitányt, hogy a hajókon, az omnibuszokon, a közúti vaspályai kocsikban mindenhol válasszák szét a dohányzókat a nem dohányzóktól.
Vandalizmus a közgyűlésen
Egy 1895-ös fővárosi közgyűlésen a “dohányzó lobbi” egyik felszólalója például vandalizmusnak nevezte, hogy a dohányzási tilalom egyáltalán szóba kerülhet, az egyenlőség és a szabadság elveibe ütközőnek nevezte, hogy a nemdohányzó kisebbség(!) kedvéért kell eltenni a szivart. Mások azt feltételezték, hogy a hatóságok csak a társaskocsik túlzsúfoltságáról próbálják így elterelni a figyelmet. Hogy adatokat is lássunk: 1882-ben már 19 millió, egy év múlva 38 millió cigarettát és szivarkát gyártottak az országban, és 1889-ben közel félmilliárd, 1894-ben csaknem 700 millió cigarettát füstölt el az ország.
Sőt, érdekesség, hogy az első látványtervek szerint a Kisföldalattin is – ami városligeti fürdőtől a Vigadóig egyajtós, de háromosztagú szerelvényekkel közlekedett volna – a középső utastér bal oldalán külön fülkét szántak a dohányos uraknak, jobb oldalán pedig a hölgyeknek.
Mi a helyzet 1987-ben?
Mintegy 100 évvel később, 1987-ben a járműveken ugyan már nem, de a budapesti kórházakban még mindig lehetett dohányozni, tehát
egy törött lábú beteg minden további nélkül megkínálhatta a reggeli viziten nála járó orvosát egy cigarettával,
és megbeszélhették a felépülés részleteit, miközben együtt pöfékeltek a kórteremben. Az Egészségügyi Minisztérium csak 1987-ben kezdett el ajánlásokat megfogalmazni a témában, például, hogy ne lehessen kórteremben vagy orvosi rendelőben rágyújtani. Több kórházban az ott dolgozók feladatává tették, hogy a renitens betegeket hosszas tudományos magyarázattal beszéljék le a további egészségrombolásról. (Londonban már 1897-ben sztrájkoltak nővérkék azért, mert megtiltották nekik a kórházban dohányzást, akik – bízva igazukban – az elbocsájátással fenyegetésre azonnali felmondással válaszoltak.)
(Kiemelt kép: Fortepan)
forrás: Arcanum