KULTÚRA

Török András: Többé nem hagyom, hogy elárvuljon a Budapest könyv


Ha az emberek többet tudnak a városukról, akkor szeretni is jobban tudják – mondja Török András művelődéstörténész, aki „kávéházi várospolitikusnak” vallja magát. Először huszonöt évvel ezelőtt adták ki rendhagyó fővárosi útikalauzát, amelyet azóta több kiadás követett: a legfrissebb Budapest könyv az idén jelent meg, és az összes közül talán ezt dolgozta át a leginkább.

– Épp tíz éve jelent meg az előző Budapest könyv. Miért vártak ennyit időt?

– Az elmúlt tíz évben a napi teendők lekötötték az időmet, nagyon sok jó projektbe belekezdtem, s ennek következtében egy időre elárvultak az angol és a magyar nyelvű útikönyveim is. Márpedig az útikönyv romlandó áru, így aztán amikor több időm lett, és szóba került az ismételt kiadás, azon is el kellett gondolkodnom, hogy hogyan frissítsem fel a régi kiadást.

– Ezek szerint nem bővített kiadásról van szó.

– Őszintén szólva meguntam a könyv alaphangját. Ezért nem is volt elég számomra, hogy kiigazítsam, kijavítsam a már nem érvényes tényeket, és megírjam az újakat. Úgy éreztem, hogy egy teljesen más könyvet szeretnék írni. Olyan könyvet, ami ugyancsak Budapestről szól, és ugyanúgy működik útikönyvként, de megváltozott hangnemben, frissebben, fiatalosabban. Három évig dolgoztam rajta – azt szokták mondani, hogy egy új hidat gyorsabb és olcsóbb felépíteni, mint a régit felújítani –, kivettem belőle részeket, szétkaptam, összeraktam,

végül arra jutottam, hogy egy általános nosztalgiamentesítést kell elvégeznem.

Elsősorban azzal, hogy nyugdíjaztam latin nevű alteregóimat, Simplicissimust és Complicatust, illetve kihagytam azokat a tárcáimat is, amelyek annak idején a Budapest folyóiratban jelentek meg. Úgy éreztem, hogy nagy idők, nagy tanúja vagyok, de a mostani könyvvel inkább a fiatal embereket szeretném megszólítani. Ennek jegyében válogattam össze az illusztrációkat, sőt még QR-kódokat is tettem bele – ezzel hidat akartam verni a mozgókép felé. És megfogadtam azt is a későbbi kiadásokra gondolva, hogy mindig a korszerűsítést fogom szem előtt tartani, no és azt is, hogy többet nem hagyom, hogy elárvuljon a Budapest könyv.

-
Török András / Kép: Merész Márton/Énbudapestem

 

– Ennek ellenére a könyv a korábbiakhoz hasonlóan továbbra sem tartalmaz aktuális fotókat. A régi képek viszont becsapósak lehetnek, hiszen egy-egy hely a valóságban másképp fest.

– Vannak saját, manapság készült képeim is benne, de fekete-fehér változatban kevésbé tűnnek fel. Azért részesítem előnyben a régi képeket, mert a fiataloknak azt szeretném sugallni, hogy nem „velük” kezdődött a város; nemcsak az van, ami most van. Tulajdonképpen egy kis „overkill” hatást szerettem volna elérni a régi képekkel, azt szeretném, hogy az olvasók szeressenek bele a múltban Úgy, ahogy annak idején én is beleszerettem.

– Vélhetően nem egy rendhagyó útikönyv hatására.

– Az iskolában volt egy városnéző szakkör, amelynek keretében egyszer a szakkör vezetője, Ildikó néni megmutatta a régi Erzsébet híd képét. Akkor szó szerint egy világ omlott össze bennem. Addig az új Erzsébet hídért voltam oda meg az ostornyeles lámpákért, szerettem a világvárosi sugallatot, a Rákóczi út árkádosítását, de miután megláttam azt, hogy Budapest milyen volt régen, egyből megváltozott a véleményem. Gyerekként azt kezdtem érezni, hogy régen minden jobb volt, például milyen jó lenne, ha például lennének megint kávéházak.

– Mindez nagyon is érthető. Csakhogy azóta nagyon fordult a világ itt Budapesten. Sorra bontják le a jobb sorsra érdemes modernista épületeket, miközben korábban a Kossuth terén, most pedig a Budai Várnegyedben húzzák fel a régi épületek replikáit – modern technológiával. Mit szól ehhez?

– Kissé zavarban vagyok, hol ezt gondolom, hol azt, egyfolytában  ingadozom. Fiatal felnőttként nagyon érdekelt a város, és akkor a műemlékvédelemben dolgozó barátaim a legnagyobb megvetéssel beszéltek a faszádizmusról, ami azt jelenti, hogy egy házat úgy építenek újjá, hogy kizárólag a homlokzatát tartják meg. Álságosnak, hazugnak tartották, és elsősorban Ráday Mihály hatására én is hasonló álláspontot képviseltem. De manapság annyit változott a világ, hogy már-már bevett szokássá vált az, hogy ha valaki megvesz egy régi épületet, ám mivel az teljesen alkalmatlan a kiszemelt funkcióra, akkor csak a homlokzatot tartja meg. És ma már én sem tartom ezt ördögtől valónak. De afölött nem tudok napirendre térni, ha funkciójukat vesztett épületeket emelnek. Emlékszem, épp a Nemzeti Galériában voltam, és ablakból kinézve vettem észre, hogy kint építik az istállót betonból. Attól teljesen rosszul lettem. Amikor kész lett, megnéztem, és akkor ez a sokk elmúlt, hiszen gyönyörű szakipari munka készült, sőt az is az eszembe jutott, hogy régen épp erre vártam. De akkor mi lehet a baj vele? Hát az, hogy funkciót is kell találni egy épületnek, és ott nincs szükség istállóra. De például a pénzügyminisztériumot is újjáépítik, pedig az a maga idejében sem volt egy sikerült épület. Az sem jó ötlet, hogy kormányzati funkciók kerülnek a Budai Várba, hiszen nem tesz jót a környéknek. Épp ma olvastam a Válasz Online-on Zsuppán András remek cikkét  arról, hogy elköltöztették a Hadtörténeti Múzeumot – az például egy rémdráma minden egyes részletében.

-
Kép: Merész Márton/Énbudapestem

 

– Az elmúlt tíz évben milyen budapesti újdonságoknak örült a legjobban?

– Igazából a tér-rehabilitációknak. Ezek azt eredményezték, hogy míg korábban amolyan turistarezervátum-foltok voltak Budapesten, ma már ezek összeérnek és teljesen összefüggő a belső terület. Jó példa erre a Szabó Ervin könyvtár és a Kálvin tér közötti szakasz, az Egyetem tér vagy az autómentessé tett Madách tér, az viszont egyáltalán nem örvendetes, hogy ezekre a terekre sokszor nagyon rossz szobrok kerülnek. A Széll Kálmán tér is tetszik, bár nem lett volna szabad annyi fát felhasználni, viszont a Blaha Lujza tér teljesen jó lett. Azt talán kevesen tudják, hogy a régi Nemzeti Színház alaprajza is ott van, illetve apró szobrocskák vannak elrejtve, amelyek nem annyira gagyik, mint a Kolodko Mihály szobrok. És persze örülök a Corvin áruháznak is, bár nem tartom annyira szép épületnek. Az egyik könyvemben neo-neobarokknak csúfoltam, ami az első világháború után annak ellenére is nagy teret kapott – ilyen stílusú a Corvin mozi vagy a Bethlen udvar is –, hogy már a Bauhaus-irányzat hódított egész Európában. De szerencsére erre is vannak jó példák Budapesten: számomra a 1936-ban épült városmajori Szent Szív templom a legkedvesebb, amit egyébként a maga idejében Istengarázsnak csúfolt a katolikus főpapság.

– Mi az, ami eltűnt tíz év alatt? De úgy is kérdezhetném, hogy mi az, ami a mostani könyvbe nem fért bele?

–  Például a Horánszky utcai műteremház mint projekt… Aztán a  Szalai  vagy Szalay cukrászda, amely kétféle helyesírással volt kiírva, mert a család nem tudta, hogy is írják. Hiányzik a Krétakör Színház, hiányoznak a Művész moziban működött videókölcsönzősök – különösen Maris – tanácsai. A technika söpörte el őket, de néha ezt siettették is a fővárosi illetékesek. Így tűnt el  – az Odeon mozi és kölcsönző is, ez a helyi találkahely a Hollán Ernő utcában. Amikor távozott a posztjáról az illetékes főpolgármester-helyettes, megkérdeztem tőle, hogy mire a legbüszkébb, akkor azt válaszolta, hogy Budapest Jazz Clubra, ami az Odeon helyén nyílt. Nem akartam vele vitatkozni arról, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a klub nem az Odeon pusztulásának árán születik meg. Ami a további eltűnéseket illeti, nagyon sajnálom, hogy tíz év alatt néhány kiváló étterem bezárt, például a Batthyány-örökmécsesnél működő Liberté nevű hely, amit korábban Szabadság kávéháznak hívtak, a szocializmus éveiben pedig Spartacusnak. Persze ez eltörpül Budapest kínálatához képest. Különben inkább újdonságok jutnak az eszembe, és nem a veszteségek. Lett BMC például, ami nagyszerű, ráadásul főként piaci alapon működő intézmény.

De veszteségként éltem meg, és nagyon fájt, hogy Széchenyi térre nevezték át a Roosevelt teret.

Én olyan öreg vagyok, hogy emlékszem azokra a nemzetiszínű szalagos emléktáblákra, amelyeket még koalíciós időszakban helyeztek el a házfalakon – ma is megvan belőlük néhány – és a Roosevelt tér sarkán, a Belügyminisztérium homlokzatán is volt egy ilyen, amire az volt ráírva, hogy „Franklin Delano Roosevelt (1882-1945) a Szövetségesek koalícióját vezette az emberiség utolsó háborújában”. Ez sajnos, valamelyik átépítésnél eltűnt, ahogy később az utcanév is. Úgy emlékszem, hogy amikor Roosevelt elnök unokája levélben kérdezte Tarlós Istvánt, hogy miért volt erre szükség, az volt a főpolgármesteri válasz, hogy sokan kérték ezt, ami elég furcsán hangzott. Akkor utánanéztem, s kiderült, hogy Nagy-Budapest területén akkor majdnem kéttucat olyan közterület van, amit Széchenyiről neveztek el.

– Ha már Nagy-Budapest szóba került, nem tervezi egy Nagy-Budapest könyv megírását?

– Szeretnék egy külön könyvet írni a külső kerületekről Budapest bolygói címmel. Ez már régen megfogalmazódott bennem, de úgy képzelem, ehhez szó szerint hetekre oda kellene költöznöm egy-egy helyre, mivel legalább ennyi időre van szükségem ahhoz, hogy megismerjem őket. Ezt a munkát eleve nyugdíjas éveimben szerettem volna megvalósítani, és már el is jött az az idő.

-
Kép: Merész Márton/Énbudapestem

 

– 20 évvel ezelőtt a Budapest könyv nyitotta fel sokak szemét, s vált lokálpatriótává. Ma már valóságos iparággá vált a lokálpatriotizmus. Mi erről a véleménye?

– Örülök neki. Ha az emberek többet tudnak a városukról, akkor szeretni is jobban tudják. Közben pedig jönnek újabb és újabb generációk, és egyre többen lesznek olyanok, akiknek már a szüleik is Budapesten születtek. Tehát a szülei is nagyon jól ismerik a várost – amikor még én voltam gyerek, ez nagy ritkaság volt. Úgy érzem, hogy a mostanában oly népszerű helytörténeti séták elindulásában nekem is volt egy kis szerepem – e séták egyik első szervezője, Merker Dávid mesélte, hogy a könyvem első kiadása gimnazista korában szinte állandóan a táskájában volt.

– Mit tart a rendszerváltás óta eltelt időszak legjobb budapesti épületének?

– A Budai Várnegyedben lévő Hapimag apartmanházat, ami középkori romokra épült Reimholz Péter tervei alapján. Illetve a Magyar Zene Házát.

– Közben lett egy felhőkarcolónk is.

– Ebben is kétlelkű vagyok. Érdeklődéssel figyelem, hogy honnan hogyan látszik, és inkább azt tartom cikinek, hogy csak ez az egy van. Amúgy végig vezettek az épületben a pincétől a padlásig, és ott egy porszemnek éreztem magam: itt van egy technológiai remekmű, ami engem száz évekkel túl fog élni és van funkciója is. De ami a külső megformálását illeti, nyilván lehetett volna jobb, és ebből a szempontból elszalasztott lehetőségnek érzem. De Budapesten különben is rengeteg elszalasztott lehetőség volt, akkor bontottak, amikor nem kellett volna, és fordítva.

– Most ünnepeljük Budapest születésének 150. évfordulóját. Ötven évvel ezelőtt, a 100. évfordulón rengeteg beruházás valósult meg, erre most nem volt lehetőség. Nem sajnálja?

– De, nagyon sajnálom. Új városházát kellett volna építeni erre az alkalomra. Sőt az is eszembe jutott, hogy a Szabadság téri úgy hagyott Tőzsdepalota is betölthetné ezt a funkciót.

(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)