Beregszász bár közel van a magyar határhoz és messze a fronttól, mégis egy totál más világ fogadott minket abban a pillanatban, ahogy átléptünk Beregsuránynál. Rövidesen videóval jelentkezünk!
És nem is csak azért, mert olyan, mintha 20 évet ugranánk vissza az időben, hanem azért is, mert érezni lehet a levegőben a háború szagát.
Beregszász, Budapest testvérvárosa egyébként egy nagyon szerethető város, ahová azért mentünk, mert a magyar sajtó egyik fele arról adott hírt, hogy az ukrán sereg buszokba tuszkolva gyakorlatilag a frontra rabolja a kárpátaljai magyar férfiakat az utcáról, amit a média másik fele orosz propagandának titulált. Sajátos módon persze senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezze azokat, akikről egyébként a hírek szólnak: a helybéli magyarokat. Szóval odamentünk.
Természetesen semmi sem fekete és fehér. Ahogy sohasem az. Szerettük volna megtudni, milyenek a kárpátaljai hétköznapok a háború idején. Szerettünk volna jobban belelátni abba, hogy a nemrég elfogadott ukrán kisebbségi törvény mennyivel rontott az ukrajnai magyarok helyzetén és - a helyi magyarok képviselőit megkérdezve - utána szerettünk volna járni annak, hogy valóban kényszersorozzák-e a magyarokat. Ennek kapcsán megkerestük Beregszász polgármesterét és elmentünk a helyi magyar szervezetek elnökeihez is, akik gyakorlatilag minden kérdésben egyöntetű választ adtak egymástól teljesen függetlenül.
Az interjúk között pedig a városban és környékén sétáltunk, hogy egy kicsit láthassuk az utcai életet is. Őrületesen kijózanító, hogy alig tíz kilométerre a határtól generátorokról megy az élet, rendszeresek az áramkimaradások és a légiriadók. Hátborzongató belegondolni abba, hogy gyerekek hétköznapjainak lett a része az, hogy az iskolai és óvodai tanórák alatt le kell rohanni a pincékbe, amikor megszólal a légvédelmi sziréna, vagy jelez az applikáció.
És miközben légvédelmi riadó volt ma délelőtt is, azon tűnődtem, mennyire könnyen okoskodunk itthonról úgy, hogy maximum akkor hallottunk ilyen szirénát, amikor tesztelték azokat, vagy elromlott valamelyik a városban. Hogy miféle defektes képzelgésekben vagyunk akkor, amikor azt hisszük, hogy Kárpátalján az ukránok és a magyarok egész nap azzal vannak elfoglalva, hogy egymást utálják. Mert miközben mi itthonról a kommentekben hőbörgünk, megmondva a tutit, a beregszászi jegyzővel úgy beszélgettem tegnap, hogy soha nem mondtam volna meg, hogy tőről metszett ukrán, akinek ukrán az anyanyelve és saját bevallása szerint is azért tanult meg tökéletesen magyarul, mert a lánya hozzáment “a pesti csávóhoz”. A problémák persze adottak, ahogy a konfliktusok is – csak hát egyáltalán nem fekete és fehér a helyzet.
Rövid út volt, de nagyon erős hatással volt rám, hogy egy háborúban álló országban voltam. És most, hogy itthon vagyok, azon tűnődöm, mennyire borzasztó dolog a háború, mennyire bosszantó, hogy teljesen ártatlan gyerekeknek és felnőtt embereknek nyomorítja meg az életét egy (vagy tán nem is csak egy) nárcisztikus pszichopata, és hogy én mennyire szerencsés vagyok, amiért itthon vagyok a várandós feleségemmel, és nem kell azon aggódnom, hogy lesz-e este áram, reggel meleg víz és elég élelem a pincében.
Hamarosan videóval jelentkezünk Budapest testvérvárosáról, Beregszászról.