Hogy mennyire nem volna szabad csupán feketén vagy fehéren megítélni egy hős tetteit, annak ocskói és felsődubováni Ocskay László az egyik legjobb példája.
Ocskay László neve elsőre talán azért lehet ismerős, mert ugyanannak az Ocskay Lászlónak a leszármazottja, aki Rákóczi híres-hírhedt brigadérosa volt a szabadságharc során, s akinek életét Jókai Mór Szeretve mind a vérpadig című művében dolgozta fel.
A magyar Schindlerként is emlegetett Ocskay László azonban 1893-ban született a nemesi származású család sarjaként, akinek apja ocskói és felsődubováni Ocskay István Bereg vármegye országgyűlési képviselője volt, apai nagyapja pedig Nyitra vármegye főispánja.
Lászlónak egész életében a katonai szolgálat töltötte ki pályafutását, amely az első világháborúban indult, ahol tüzérként szolgált és háborús sebesültként szerelték le. Aztán 1919-ben önként jelentkezett Horthy Miklós Nemzeti Hadseregéhez, majd a trianoni békediktátumot és a konszolidációt követően egy Németországba olajat szállító amerikai cég alkalmazottja lett a Dunántúlon.
Ezen a ponton akár azt is gondolhatnánk, hogy Ocskay László nem feltétlenül predesztináltatott volna arra, hogy az emberiség oldalára álljon a második világháború alatt, vagy hogy ne sodorja el őt teljesen a történelem vihara
– ám az ő története kétségtelenül az egyik legjobb látlelete annak, hogy az emberség mindenhol jelen van. Jót cselekedni pedig nagyon bátran, közben pedig nagyon jó diplomáciai érzékkel lehet.
Ocskayt ugyanis, amikor 1943-ban visszakérte magát a Magyar Királyi Honvédségbe tényleges szolgálatra, feltehetőleg már a munkaszolgálatosokon való segítség motiválta. Mindez abból következik, hogy egy zsidó munkásszázad – a 101/359 számú, úgynevezett ruhagyűjtő század – parancsnoka lett, ami hivatalosan a német hadseregnek gyűjtött és gyártott, javított és tisztított ruhákat. A kezdetben alig 200 főből álló alakulatot Ocskay 1944 végére 2500 főre duzzasztotta fel, amelyben nem csupán férfiakat soroztak be, hanem nőket és gyereket is, akik a sorozással együtt védelmet is kaptak.
Ocskay mindeközben remek diplomáciai kapcsolatokat ápolt a németekkel, a munkásszázad létszámának gyarapodása miatt pedig rövidesen a Síp utcából a mai Radnóti, akkor még zuglói Zsidó Gimnáziumba telepítették át a székhelyüket.
Az általa bújtatott személyeket Ocskay nemcsak ellátta, de élelmiszert, illetve gyógyszert szerzett, és igyekezett hivatalos papírokat is beszerezni nekik.
A megszálló németekkel való látszólagos jó kapcsolata pedig igazán akkor jött kapóra, amikor a nyilas hatalomátvételt követően rávette a fővárosba szorult Waffen-SS alakulatok egyikét, hogy védelmezzék az egyébként a németek számára hasznos munkát végző munkaszolgálatosokat az őket kivégezni szándékozó nyilasokkal szemben: Ocskaynak végül így sikerült elzavartatnia a nyilasokat, majd az épületet a Waffen-SS védelme alá vonatta.
Hogy miként sikerült neki ez a történelmi léptékben is példátlan húzás, máig nem tisztázott, de vélhetően jó kapcsolatai és vakmerően ügyes diplomáciai képességei mellett közrejátszott a sikerben az is, hogy a nácik az előre látható összeomlás miatt igyekeztek valamiféle pozitív képet kialakítani magukról.
Mindenesetre tény: Ocskay Lászlónak végül sikerült a Vörös Hadsereg megérkezéséig megvédelmeznie az üldözötteket.
Azonban Ocskay László és munkásszázadának története ezzel nem ért véget. A szovjetek ugyanis kis híján málenkij robotra deportálták a század férfitagjait, akiknek csodával határos módon sikerült csak megszökniük.
Ocskayt pedig, mint volt katonatisztet, nemesi származású embert, aki német és nyugati kapcsolatokkal egyaránt rendelkezett (ahogy horthysta múlttal is), meghurcolták és üldözni kezdték.
Ezért menekült 1948-ban az Egyesült Államokba, ahol egészen 1966-ban bekövetkezett haláláig elfeledve, nagyon szerény körülmények között töltötte a mindennapjait – éjjeliőrként a New York-i Kingstonban.
Az pedig már csupán unokája, Elisabeth Ocskay beszámolójából tudható, hogy amikor nagyapja haláláról megjelent a gyászhír, akkor a család számos köszönőlevelet, valamint szintén köszönetképpen néhányaktól pénzt kapott, ami nagyon jól jött nekik, mert annyira szegények voltak, hogy e nélkül nem tudták volna kifizetni Ocskay László temetését.
(Kiemelt kép: Fortepan/Horváth Lajos / Illusztráció: Sturm Dániel)