ARCOK

„Elfogadtam, hogy nincsenek karjaim”


Karok nélkül született, önállóan él, autót vezet, fogyatékossággal élőkön segít Ivicsics Borbála, a BKK hozzáférhetőségi referense. A harminc éves közlekedési mérnök már csak egy kutyát szeretne, aki neki segítene a mindennapokban.

– Elfogadtam, hogy nincsenek karjaim. Nem hiányoznak, kaptam helyette sok jó belső tulajdonságot – mondja a harminc éves Ivicsics Borbála. Egy fejlődési rendellenesség miatt született karok nélkül. Persze nem volt könnyű, míg az elfogadásig jutott.

Az Erzsébet téren találkozunk. Mögöttünk az óriáskerék, turistacsoport hangoskodik. Piros mintás sálban, sötét szemüvegben jött, szürke kabátjának ujjait a zsebébe gyűrte. Bori közlekedésmérnök, a Budapesti Közlekedési Központ hozzáférhetőségi referense. Fő feladata az akadálymentesség biztosítása a BKK fejlesztési projektjeiben.

Fotó: Merész Márton

 

– Nem foglalkoztat a rossz. Anyukám úgy tanított, koncentráljak a jóra. Amikor 14 évesen a gerincemet műtötték, nagyon féltem. Anya azt mondta, gondoljak arra, hogy holnap mi lesz és ne arra, hogy mi lesz, ha… – mosolyog.

Édesapja építészmérnök, édesanyja művészettörténész. Két nővére van. Ők nem fogyatékossággal élők, és Borira sem tekintettek máshogy. Gyerekkorában építőkockázott, rajzolt, gyöngyöt fűzött. Mint minden gyerek. Csak neki a lábával kellett mindezt megtennie. A lábujjaival kiveszi a füléből az apró fülhallgatót, SMS-t ír.

– Copfot nem tudok csinálni magamnak, de ma már főzök is, például paradicsomos tésztát, legutóbb meg gombapaprikást. Kicsi a konyhám, szóval három fogásos ebédet azért biztos nem fogok készíteni – nevet, közben a haja a szemébe lóg, lábával elsimít egy tincset. Saját lakásában él, úgy alakították ki, hogy mindent könnyen elérjen. A szülei hetente segítenek neki a nagybevásárlásban, a háztartásban.

Bori olyan általános iskolába járt, ahol a fogyatékos gyerekek együtt tanultak ép társaikkal.

– Befogadottnak éreztük magunkat, de azért figyeltek ránk a tanárok. Nem emlékszem rossz élményekre. Sokat olvastam, jó tanuló voltam. A szüleim vallásosan neveltek, ma is a ferencesek közösségébe járok. A gimnáziumban kezdetben a fiúk piszkálódtak velem, de az sem volt igazán bántó – meséli.

Tizenévesen egy-két buliba elment, de inkább a tankönyveket bújta. Sokat utaztak a szüleivel, talán ezért jelentkezett a műszaki egyetemre közlekedési mérnöknek, légiközlekedési szakirányra. A repülőgépek és a repülőterek koordinálása, menedzselése érdekelte. Az egyetem után az ASL Airlinesnál helyezkedett el a karbantartási osztályon, később Erasmus ösztöndíjjal önkéntesként dolgozott Skóciában. Azt mérte fel, hogy az ottani önkéntes szervezetek alkalmaznak-e fogyatékos önkénteseket. Vegyes tapasztalatokkal jött haza: volt, aki kategorikusan elutasította, hogy fogyatékossággal élő emberekkel dolgozzon együtt, míg máshol kerekesszékeseket, vagy értelmi fogyatékos embereket is felvettek. Az ottani tapasztalatok miatt jelentkezett rehabilitációs környezettervező szakmérnök-szakra is, idén tavasszal végez az egyetemen. Korábban rendezvényszervezőként dolgozott a Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésén és lebonyolításán. Ezen a munkahelyen érezte elősször, hogy mernek rábízni felelősségteljes feladatokat.

Tíz éve elhatározta, nagy álmát teljesíti: jogosítványt szerez. Egy olasz úton beleszeretett a Fiat 500-asba, vásárolt egy automata váltósat, és átalakíttatta, hogy a lábával is vezetni tudja. Szerzett külön engedélyt arra is, hogy levizsgázhasson. Egy szakértői bizottság előtt kellett megjelennie, ahol azt vizsgálták, alkalmas-e egyáltalán a vezetésre. Bár a bizottság nem hitte, hogy megszerzi a jogosítványt, az alkalmasságit megadták, aztán Bori elsőre átment a forgalmi vizsgán, immár 6 éve. Legutóbb a Lánchíd átadása előtt rendezett autós flashmobon találkoztunk vele. A fotózás miatt meg kellett fordulnia az autójával a híd közepén. Bepattant a magasított ülésre, egyik lábával a gázpedált nyomta, a másikkal kormányzott.

Fotó: Merész Márton

 

Beszélünk arról is: a fogyatékossággal élők hogyan tudnak közlekedni a városban?

– Egyre könnyebb a helyzet – mondja. – A BKK honlapját akadálymentesítették, egy tavaly lezárult projektben, amelynek keretében a vak és gyengénlátó emberek közlekedését javítottuk, az összes busz most már akadálymentes, alacsonypadlós, egyre több taktilis jel segíti a fehér bottal közlekedő embereket, a felújított hármas metró állomásain lifteket építettek, és még folytathatnám – sorolja.

Bori munkája mellett a Freekey csapat tagja. Fogyatékos és nem fogyatékos emberekből álló csapat azon dolgozik, hogy akinek szüksége van rá, lehessen személyi asszisztense: segítse őket valaki tisztálkodásban, étkezésben, munkába járásban, közlekedésben vagy szabadidős tevékenységekben fizetésért cserébe. Emellett a Nő az erőnk csoport tagja is, ők szakmai rendezvényeket, kulturális eseményeket és művészeti projekteket szerveznek a fogyatékossággal élő nőknek, hogy erősödjön női identitásuk, megmutassák magukat, és kapcsolódhassanak egymáshoz és másokhoz.

– Már csak egy kutyát szeretnék – mondja Bori. Van is kiszemeltje, Líra, a portugál vízikutya. Az állatot a Do as I kutyakiképző alapítvány most készíti fel arra, hogy segítsen Borinak a mindennapokban.

– Rendszeresen találkozunk, és együtt gyakoroljuk a feladatokat, amiket a segítőkutya vizsgára tudnia kell – meséli. – Megtart, ha támaszra lenne szükségem, kinyitja az ajtót, felvesz egy leejtett tárgyat a földről. A segítsége mellett vele végre lehetne egy társam.