100 évvel ezelőtt járunk, minden fénykép 1922-ből származik. Messzemenő következtetéseket nem tudunk levonni belőlük, de van pár apró részlet, amik az érdekes-elgondolkodtató tengelyen találhatóak, a gondolatainkat pedig nem félünk megosztani.
Strandpapucs
Strandpapucs senkin nincsen, pedig akár létezhetett is volna. Na, nem a műanyag verzió, a műanyagból készült használati tárgyak még messze nem terjedtek el annyira, hogy egy ilyen szűk csoportra érdemes lett volna lefejleszteni. Strandpapucsokat gyárthattak volna más anyagokból is, hiszen már az ókorban is hordtak mindenféle szövött, díszített lábbelit, amik vászonból vagy bőrből készültek. Ez nyilván itt is elérhető lett volna.
Kiegészítők
A papucs helyett viszont gyakran látni utcai cipőt, ami inkább lehetett kiegészítő, mint bármiféle helyettesítő. Ezeket a bőr lábbeliket gyakran látni együtt gyöngysorokkal, nyakláncokkal, szépre koreózott frizurával. Gyaníthatóan sokan csak napozni jártak vízpartra vagy a társaság kedvéért, és nem is mentek be a vízbe.
Úszástudás
Már a 18. századból vannak feljegyzések, hogy létezett Budapesten úszásoktatás. Először főként egyházi és katonai szervezésben működhetett, majd később a legtöbb polgári fürdőben tovább népszerűsödött. A Dunán egyre több, faszerkezetes uszoda jelent meg, amik funkciójukban nagyon hasonlítottak a mai strandokhoz, voltak öltözőfülkék, asztalok székekkel, lehetett pancsolni és úszni egyaránt. Az egyetlen nyilvánvaló különbség az volt, hogy a Duna vizében volt minderre lehetőség, ami nyilván összehasonlíthatatlanul tisztább volt, mint most. Az úszás népszerűségére nagy hatással voltak Hajós Alfréd sikerei is. A később építészmérnökként, focistaként, sportújságíróként ismert fiú – nyugodtan nevezzük polihisztornak – eleinte főleg úszásban jeleskedett. Az első újkori olimpián, 1896-ban két versenyszámot is megnyert (amiért akkor még arany helyett ezüstérem járt), tengerben kellett 100 és 1200 méteren helytállnia. A győzelem hírére pedig a korábban is népszerű sport további lelkes úszótanoncokat terelt a budapesti fürdők medencéibe illetve a nyílt vizeinkbe.
Dressz
A férfi és női úszódresszek nagyon hasonlítanak. Az nem meglepő, hogy a női fürdőruhák sokat takarnak, bár a 20. század elején a bokát és a térdeket már semmi nem védte a víztől, a naptól és a férfipillantásoktól. A másik oldalra nézve az is egyértelmű, hogy a két világháború közötti időszakban a férfi mellbimbó felszabadításának pillanatában járunk. Sokan gondolták, az illem úgy kívánja, hogy (a nőivel egyetértésben) takarni kell a felsőtestet a megfelelő szabású dresszel, de sokak számára már egy fecskével illetve rövidnadrággal is megúszható volt a dolog. Talán a rendszeresen úszók váltottak először a kevesebb vizet felszívó és így gyorsabb mozgást lehetővé tévő úszónadrágra, és az így szivároghatott át a hétköznapokba.
Alkalomhoz a forma
100 évvel ezelőtt kevés munkakör követelte meg az ülő életmódot, az emberek nem ültek autóban vagy TV előtt, és sokkal többet álltak, mozogtak, sétáltak. Emellett jobb minőségű ételeket ettek. Na, nem tudatos választás alapján, hanem mert a nagy mennyiségben gyártott, feldolgozott élelmiszerek a századforduló környékén főleg katonai megrendelésre készültek. A civil lakosság ezekkel a II. világháború után találkozott először. Nem a fat shaming (testszégyenítés) kedvéért, de érdemes megnézni, hogy hány kórosan túlsúlyos embert látni ezeken a random összeválogatott képeken. Ha ma kimegyünk a strandra tudnánk-e hasonló képeket csinálni?
Homokos vízpart
Feltűnő, hogy a legtöbb fényképen homokos strandok vannak. A magyarázat viszonylag logikus és egyszerű: a kiépített part drága volt. Ilyen polgári hívságok miatt, mint az emberek fürdőzése, fel sem merült, hogy költsenek rá. A Budapest belvárosát rendszeresen elöntő árvizek azonban cselekvésre késztették az államférfiakat. Abban mindenki egyetértett, hogy elképesztő összegeket emésztene fel a folyó szabályozása és a vízpart rendezése. A tervezési munkálatokat az sem könnyítette meg, hogy 1873 előtt járunk (Buda, Óbuda és Pest egyesítése), ezért az országgyűléshez a különböző partszakaszokkal kapcsolatos szabályozásokat külön-külön kellett benyújtani. Abban sem volt egyetértés, hogy a majdan elkészülő rakpartok, feltöltött, kivízszintezett területek karbantartása az állam vagy a főváros költségvetését terhelje-e (ismerős?), de az építkezéseket mégis mindenki sürgette.
Viszonylag hamar felmérték ugyanis, hogy a belváros folyópartjának feltöltése az árvizek okozta károk mérséklése mellett más előnyökkel is jár majd. Új ingatlanok jöhetnek majd létre, az ebből származó bevételek pedig olyan kecsegetőek voltak, hogy a bonyolult bürokrácia ellenére is szorgalmazták a munkálatok azonnali elkezdését, és így megszülethetett a Duna kiépített vonala a ma ismert rakpartok ősével. Például a Dunakorzó is ennek köszönheti létrejöttét, de a Margitsziget mai, végleges formáját is ekkor nyerte el. Mindez csak a folyó belvárosi szakaszát érintette tehát, mindenhol máshol maradt a természetes, homokos part, ahol a fürdőket megfizetni nem képes polgárok is élvezhették a folyó kínálta élményeket.
2022-ben kicsit visszakapunk valamit a századelős életérzésből, hiszen tovább folytatódik a Duna partjának felszabadítása, úgyhogy Dunára fel! Dunához le!