KULTÚRA

Bringás barangolások, amiből művészet lesz – szokatlan akvarell képeken a város


Miért festi meg valaki a Népsziget egy elhagyatott MAHART telepét akvarellel, vagy Istvánmező szebb napokat látott villáit, a bulinegyed neonjait? Hogyan és mennyi idő alatt készülnek ezek az aprólékos képek és legfőképp ki az, aki a város legkülönbözőbb szegleteit örökíti meg így? Tóth Gáborral beszélgettünk, hogy mit is alakít át festőállvánnyá, mit jelent neki a város felfedezése és mihez kezd, ha leszakad az ég.

Néha az Instagram is képes igazi csodákhoz elvezetni minket – egy vasárnap esti lusta görgetés közepén másodpercek alatt kipattant a szemem, amikor megláttam a Rákosrendező vasútállomást egy akvarellképről kiragyogni. Két kattintással ott is voltam Gábor oldalán, három perc múlva meg már az interjút szerveztük, egy hét múlva pedig a Tranzit csodás mozaikja alatt kavargattuk a limonádét, miközben Gábor mesélt nem csak a képeiről, de a város iránti rajongásáról és a felfedező útjairól. 

A képekre ránézve egyértelmű, hogy nem ma csöppentél bele művészet és dizájn világába. Mi a szakmád?

Formatervező mérnök vagyok a végzettségem szerint, ami félúton van a gépészmérnök és az iparművész között, de most főállásban mint tervezőmérnök dolgozom, másodállásban pedig alkalmazott grafikusként, reklámgrafikával, arculattervezéssel foglalkozom… De alapvetően minden a művészetből indult ki nálam, nagyon korán elkezdett ez érdekelni – mindez úgy, hogy egy erősen mérnök családba születtem. Úgyhogy volt egy nagyon erős motiváció abba az irányba is, hogy ez a mérnökvonal is jelenjen meg az életemben, de néhány év után ezzel a műfajjal – nevezzük urban sketching-nek – visszaszivárgott az alkotás. 

Az oldalad 2020 nyarán indult, de gondolom van már kép, ami korábban készült. 

Persze, volt egy felfutási folyamat, amíg alakult a dolog, hogy a stílusom és elsősorban a mondanivalóm kikerekedjen és letisztuljon, hogy összeálljon, mi az, amit én ezzel az egésszel szeretnék megmutatni másoknak.

Alapvetően ez egy barangolás. Azzal, hogy a városban alkotok, azáltal a város szerves részévé tudok válni, és nagyon erősen rá tudok csatlakozni a vérkeringésére. 

Egyrészt ezáltal ismerem meg én is a várost, de közben szeretném is abból az aspektusból megismertetni másokkal, amilyenből én látom, azt megmutatni, ami nekem fontos. A képeket is, ha megnézed, nem fedik az utolsó kockakőig a valóságot. 

De közben meg egészen apró és pontos részletek is felbukkantak. Például a bulinegyedes képnél, ott voltak azért a nem túl szép vagy esztétikus, inkább kaotikus neonok, táblák. Amit csak a helyszínen vehet észre valaki.

Igen, mindig azt a részletet mutatom meg, amit én érdekesnek találok. Igazából ez egy nagyon különleges folyamat, mert amikor nekiállok festeni, az úgy néz ki, hogy tekerek a városban bringával – mindenhova azzal megyek – és közben figyelek, szemlélődök, élvezem a jelenlétemet. És akkor egyszer csak meglátok valamit ami megfog, és amennyiben az időm éppen megengedi, azonnal leszállok a bicikliről, ami átalakul a festőállvánnyommá. 

Nyáron, amikor 9-ig világos van, rettenetesen nehéz úgy hazajönni munkából, hogy ne álljak meg valahol rajzolni, így ha ezt éppen valamiért nem tehetem meg annak ellenére, hogy valami inspirálóba botlok, fájó szívvel megyek tovább a dolgomra.

Néha egyébként érzem úgy, hogy esetleg kifogyna a város, de aztán rájövök, hogy ez kizárt. Vannak kincsek, amikre nehezebb ugyan rábukkanni, és egy egész napos biciklitúra kell felfedezni, például egy külsőbb kerületet. De ilyenkor körvonalazódik bennem egy-egy környék karaktere, hogy mikor épült, miért épülhetett, közben már nézegetek, meg-megállok, kikeresek infókat a telefonomon, és lassan összeáll az, hogy mit akarok ebből a városrészből kihozni. Ez is nagy kaland.

És ha megvan, akkor ott rögtön helyben satufék, és nekiállsz alkotni? Akkor a felszerelés is mindig ott lapul a táskádban?

Igen, mindig minden szükséges dolog nálam van, akár munkába menet is, otthonról nem indulok el úgy, hogy ezek nincsenek nálam. A kerékpár az egyszerre szolgál festőállványként is, az ülésen helyezem el a táblámat, – a papír nagyjából az A3-as méretet közelíti meg a szétvágott ívvel – és a csomagtartón pedig az akvarell készletet. A többi az meg a kezemben van ilyen kifacsart helyzetben, és akkor fölvettem azt a pózt, amiben neki lehet állni. 

Vannak olyan részletek, amit igazából már amikor régen benne vagyok – mert másfél órája ott ügyködök – akkor veszek észre. Ez nekem is egy izgalmas megismerési folyamat, mert olyan dolgokat látok meg ez alatt a másfél-kettő-három óra alatt, amit egyébként nem. Egy házszámtáblát, vagy az építészeti elemeket, amiket az ember nem figyelne meg ilyen alaposan, vagy akár az utcának olyan kis részleteit, amit amúgy nem szoktunk aprólékosan megnézni.

Van, amikor nagyon elbíbelődök a töltőtollal, és akkor az hangsúlyosabb, máskor meg az akvarell. Erre nincs is igazából módszertanom, csak annyi, hogy kicsit szárad, akkor kicsit rárajzolok, majd még egy kicsi akvarell, és akkor így lehet játszadozni ezzel a válogatással.

Fotó: Várszegi Eszter

Sőt, alapvetően nem is tartom magam akvarellfestőnek. A képeket – ha muszáj egy szóval definiálni – inkább rajznak mondanám, mint festménynek. Annak ellenére, hogy rettenetesen fontos számomra, hogy az adott témának milyen színkombinációt adok, de nem tartom magam akvarellfestőnek. Már csak azért sem, mert nem is klasszikus értelemben használom az akvarellt, hogy a világostól a sötét felé rétegelgetjük, és akkor a végén összeáll az egésznek a mélysége. Hanem itt ez csak a tintával tud együttműködni, és úgy válik eggyé.

A bringa mellett állva kell több órányi koncentrált figyelem egy épületre, vagy egy utcasarokra, amíg a kép elkészül?

Mondjuk, hogy átlagosan két óra, és akkor még nincs kész a kép… De igen, kint már mindennek jelen kell lennie a papíron, amihez a helyszín szükséges. Ilyen a térkompozíció – mivel a perspektívákat szándékoltan torzítom, és ez csak úgy működik, hogy az ember része a háromdimenziós térnek – illetve az egész színösszeállítás, azt is ott akvarellel kell megalkotni. Amin otthon is lehet már dolgozni, azok a kis apró részletek, utcakövek, árnyékolgatás – vagy a képeken látható, hogy vonzódom az ilyen téglás textúrákhoz –, azokat már lehet otthon íróasztalnál, tussal meg töltőtollal. De alapvetően a lényegnek rajta kell lenni már a helyszínen.

És mi a helyzet az időjárással? Téli mínuszokban is festesz? Vagy mi történik, ha elered az eső?

Hát ezeket már megszoktam. A probléma tényleg az, hogy mondjuk öt fokban csinálok egy ilyen nagyon vizes akvarellt, és akkor még vagy negyven percet ácsorgok és várom, hogy száradjon. Ez a nyári hőségben csak 4-5 percig tart. A helyszínen töltőtollat és akvarellt használok, így értelemszerűen érzékenyek a képek a vízre. Viszonylag gyakori, hogy alkotás közben meglep az eső, de volt már olyan, hogy elkezdett csöpögni, de pont illett a témához, ahogy kissé elmosta az addig akvarellel felvitt részeket és izgalmas hatásokat eredményezett, úgyhogy nem bántam.

Az utcán a bringája mellett festegető ember azért szokatlan látvány… volt már, hogy odamentek hozzád, hogy elnézést, maga mit csinál itt? 

Igen, ez rendszeres, és elég mókás helyzeteket eredményez, mivel a műveleti sorrendem olyan, hogy az alkotások 60 százalékos elkészültségénél még nagyon-nagyon nem látszik, hogy mi fog kisülni belőle. Úgyhogy az utca embere amikor odajön és ránéz, azt látja a legtöbbször, hogy ezek nem nagyon néznek ki jól, látom az arcokon, hogy nem igazán erre számítottak, amikor meglátták, hogy valaki rajzolgat. Aztán persze beszélgetünk, és volt olyan, aki rögtön megkérdezte, hogy meg tudja-e nézni valahol a kész képeket. Erre például nagyon jó az Instagram, mert a lelkes szemlélő láthatja, hogy nagyjából miként fog kinézni az elkészült kép.

Az egész módszerem egy kicsit segített kilépni a komfortzónámból, mert rögtön úgy raktam ki magam a világ elé az utcára, hogy tudom, alapvetően nem biztos, hogy értékelni fogják, amit látnak.

És ez nagyon jó, mert hamar megtanultam azt, hogy nem kell foglalkoznom semmivel, csak azzal, ami ott van előttem, és a lényeg, hogy én sejtsem, hogy mi fog ebből kisülni, illetve mit szeretnék megvalósítani. 

A képeidnél nagyon változatosak a témák. Vannak a klasszikusabb látnivalók, mint a Mai Manó ház vagy a Batthyány örökmécses, Várnegyed, de a már sokat emlegetett külvárosi, nem túl impozáns helyszínek is gyakoriak. 

Igen, vannak témák és texturák, amik érdekelnek. Pont Rákosrendező egy nagy kedvenc témám volt, mert ott annyira tökéletesen elegyül az építészeti kincs, a romosodásnak különböző felületi textúrái, illetve a graffiti, mint egy teljesen más formanyelv és egy teljesen más színvilág, és ezek így nagyon-nagyon izgalmas játékokat tudnak kihozni. Meg kell találni, hogyan tudod ezeket úgy belerakni egy képbe, hogy alapvetően a színpaletta egységes legyen. 

A téma kiválasztása az úgy néz ki egyébként, hogy egyrészt nyilván kell egy amolyan váó-élmény, hogy na, ezt akarom. Aztán utána a következő gondolat már az, hogy mindezt hogyan lehet megvalósítani, és miként tudom implementálni az én stílusomba, az én eszköztárammal.

És persze nem mindent lehet, emiatt vannak olyan témák, amik kudarcra vannak ítélve. Van olyan hely, ahova visszamentem kétszer-háromszor, és azóta se került ki semmi.

Úgy szoktam ezt mondani, hogy tényleg eleget szomorítottuk már egymást a témával, és inkább lemondok róla.

De olyan furcsa eset is van, hogy valami mellett elmegyek éveken keresztül rendszeresen, és nem fog meg, de aztán pont az a jellegű textúra, vagy az a jellegű valami foglalkoztat abban a korszakomban, és akkor egyszer csak azt mondom, hogy most jött el az ideje, hogy foglalkozzam vele.

És van kedvenc környéked vagy korszakod? 

Lehet snasszul hangzik, de most az ötödik kerület. Egyrészt az építészeti kincsek miatt, hogy ott Budapest építészetének minden korszaka sűrűsödik össze, a klasszicizmustól a szecesszión és Art Decon át eljutunk egészen a modernig.

Egyébként nekem nagy kihívás már évek óta, hogy a szecesszió – bár rettenetesen közel áll a szívemhez – nagyon nem erre az alkotási stílusa van „kitalálva”. Már önmagában egy annyira díszes és annyira kifinomult dologról van szó, hogy nem találtam eddig fogást rajta.

Nekem igazi élmény is egy-egy kép. Érdekes, hogy azáltal, hogy amíg készítem, és órákig állok valahol, a folyamat minden egyes momentumára is emlékszem. Elkapott beszélgetés foszlányokra, az időjárásra, a levegő illatára, honnan jöttem, hova mentem utána. Teljesen másképp hallok meg hangokat és például olyan beszélgetéseket tudok a környezetemben kifigyelni akaratomon kívül is, amit amúgy nem vennék észre. Egyszerre vagyok kicsit kilépve a világból, és látom máshogyan, és ez is egy nagyon jó, nagyon kellemes része ennek a módszernek.

Több képed alatt lehet olvasni, hogy a rajta szereplő épület történetének azért kicsit utána is jártál. 

Igen, az akkor van, hogyha az épület van a figyelmem fókuszában, amikor a vonzalmam elsősorban az épület részleteire, vagy az épület karakterére irányul, mint az istvánmezei, Abonyi utca sarkán álló „várkastélynál”.  

De olyan is van, hogy semmit nem tudok előzetesen, például van egy toszkánai nyaralás során készült képem. Ott az egész kis városkának az élete az, ami megfogott, ahogy a kis főtéren mozgolódtak a település lakói és bár a képen emberek nem szerepelnek, szerettem volna az élménynek a kis közösséggel kapcsolatos részét szövegesen hozzátenni. Mindemellett nem törekszem arra, hogy mindenképpen írjak valamit. 

Biztos többen kerestek meg már ezzel a kérdéssel is, de a képeidet meg is venni valamilyen formátumban?

Igen, az eredetieket meg lehet, nyilván az Instagram az ilyen szempontból kinyitotta a világot. De nyitott vagyok a jövőben más formátumra is, képeslapokra például, de informálisan több olyan megkeresésem volt magazinoktól, hogy elkérték az elérhetőséget, hogy ha profilba vágó illusztrációra van szükség egy adott témához, akkor ott vagyok a talonban és keresnek.

De azt is érzem, hogy majd ezzel az egésszel ki szeretnék lépni az akvarell keretei közül, és ezt a rengeteg inspirációt, amit szereztem, egyszer majd nagy vászonképekre kellene átültetni. De az még csak körvonalazódik bennem, hogy miként tudom a stílusom jellegzetességeit megőrizve, de mégis olajjal dokumentálni ezeket a hangulatokat.

Egyelőre úgy vagyok vele, hogy csinálom a dolgomat, lelkesen posztolgatok, és türelmesen várom, hogy fokozatosan kibontakozzon. Nem szeretném túl rámenősen megmutatni magam, vagy mesterségesen duzzasztani az Instagram-követőim számát. Akit érdekel, amit csinálok, az talán rám talál, és akkor annak én nagyon örülök, mert úgy érzem, hogy már volt értelme. Nem szeretem azt, amikor valaki piacot akar teremteni maga körül. Ha van „kereslet”, az remélhetőleg előbb-utóbb összeér a „kínálattal”. A művészetnek valahol így kellene működnie. Nyilván ezek talán kegyetlen szavak, de hogyha valaki nem tudja főállássá tenni a művészetét, akkor ne akarja minden áron azzá tenni, hanem csinálja lelkesen, és akkor majd alakul valahogy.