Vert arany, ütött réz – avagy a lényeg a kicsiség

Kolodko Mihály szobrai szerves részei Budapestnek, és éppen úgy jók, ahogy vannak.

Azt mondja Kolodko Mihály, hogy azért helyez el icinyke-picinyke szobrokat a városban (nemcsak a mi városunkban, de Ungváron is), mert ez a szobrász élete. Elkészít valamit kicsiben, és ha szerencséje van, akkor elkészítheti nagyban is. Leonardo (mondjuk, hogy ő) elkészítette a Szépművészetiben látható, kétaraszos lovas szobrot, aztán remélte, hogy mindezt kiöntheti nagyban is. Mint tudjuk, nem önthette ki, csak agyagból formázhatta meg, aztán jöttek a francia katonák, elfoglalták Milánót és számszeríjakkal célba lőttek a nagy lóra. De a kicsinyke lovas megmaradt.

Fáy Miklós írása

A Kolodko-elmélet, ha hihetjük, épp erről szólna. A kicsike lovasokról, amelyek megmaradnak. A nagyok meg el sem készülnek, egy szoborhoz sok fém, sok pénz, sok szerencse, sok összeköttetés kell. De a szobrász agya attól még dolgozik, mindenféle formák jelennek meg előtte, és ha nincs megrendelés, ezek a formák szépen el is múlnak, elfelejtődnek, és végül a világ lesz szegényebb. Ha hihetünk Kolodko Mihálynak. 

De hihetünk? Mégiscsak ő a művész, neki kellene a legjobban tudnia, hogy mik is a szándékai. Jó, akkor játsszuk le. Kövessük a gondolatmeneteket. A kis szobrok tehát voltaképpen nagy szobrok házilagos változatai. Valóban? És akkor, ha minden jól megy, lett volna egy óriási kukac valahol a Hősök terén? Mr. Bean mackója meg a volt Brit Nagykövetség helyett a Gellérthegy ormáról nézne le a lakosokra? Ugye, hogy nem. Átver minket Kolodko Mihály. Nem baj, nem esik rosszul, csak szólok, hogy a szitán átlátunk.

A szitán át pedig épp azt látjuk, hogy ezek a szobrok így jók, ahogy vannak. Ha megnőnének, olyasmi lenne belőlük, amiből van éppen elég: budapesti zsánerszobrok a rossz ízlés korából. Labdázó kislány, ágáló politikus, focizó turul, test nélküli karmester. Hogy ne álljak ellen az ócska poénnak: a méret a lényeg. A minél kisebb méret. És ami ebből fakad. A megszokhatóság. A megszokhatatlanság. Az izgalom. A kereshetőség és megtalálhatóság. Az ellophatóság. Hogy az ember nem tudja, kik lopják Kolodko szobrait, fém- vagy műgyűjtők? Van valaki, akinek egészen szép gyűjteménye van a vitrinjében köztéri szobrokból? Vagy a lopott holmit beolvasztották, és gyertyatartók készültek belőlük?

Fotó: Kolodko Art

A lényeg a kicsiség. A kicsiség az, ami úgy fölhergelte az ostoba politikust, hogy baltával esett neki Kolodko usankás szobrának. Lett volna nagy az a szőrmesapka, mindenki csak kezébe temette volna az arcát, hogy jaj, de ronda. Vagy nem is ronda, de mit jelent, mit keres itt? Meddig marad? De egy kéttenyérnyi szoborral elbánnak ezek a nagyszerű emberek, kihívják a kamerás embereket, és büszkén legyőzik a nemtelen fémet. Azzal is a békét véded.

Az írás a galéria után folytatódik.


Mi a titka a Kolodko-szobrok sikerének? Az egyik az ajándék jellegük. Emlékszem, amikor megláttam az elsőt. Kocogtam a budai rakparton, és ott volt a kukac a Nagy ho-ho-horgászból. Muszáj volt megállni, bár az igazsághoz tartozik, hogy bármikor szívesen megállok kocogás közben, ha a legkisebb lehetőség kínálkozik rá. És ez lehetőség is és kicsi is. Mondjuk, nem tudtam mire vélni. Valaki kiönti bronzból a rajzfilmfigurát? Minek? És vajon kért rá engedélyt? Többféle engedély is szóba jöhet. Egyrészt Sajdik Ferenc rajzolta, másrészt mégis köztérre lett kihelyezve. De éppen ebben rejlik a kicsiség nagyvonalúsága. Sajdik rajza közkinccsé vált az idők során, birtokba vettük, és ugyan, kit zavar az a kis bronzkukac a kő mellvéden? Át lehet lépni mindenféle megfontolásokat és jogi szabályokat a közjó érdekében. 

Voltak persze kételyeim, hogy a közjó meddig maradhat valóban a közé, mikor jön valaki, aki úgy érzi, ez csakis az övé, neki jár, és megfelelő szerszámokkal lefeszegeti a kukacot az éj leple alatt. Elvégre a közterületre elhelyezett palántákat is meg szokták ritkítani, jól mutat az a virág a saját erkélyen is. Ehhez képest a kukac boldogan nézte a folyót a rakodópart felső kövén. Télre kapott valakitől sálat is a nyakába. Ez is egy kialakuló hagyomány, a Kolodko-szobrok öltöztetése, látom, hogy a követségi mackónak is van sálja mostanában. Ha egymást nem is szeretjük, a szobrokkal igyekszünk kedvesek lenni.

Ajándékszobrok, és akkor a legjobb, ha ez az ajándék jelleg erős. Ha valami közösre utal, akár a ho-ho-horgászra, akár Mr. Beanre, a közös élményre, amely összetartja a városlakókat. Amint egy kicsit tovább nyújtózna a szobor, már zavarba hozna, mint a Kieselbach Galéria előtti öngyilkos (vagy csak tűzharcban elesett?) mókus, kezében a stukkerral. Hát ez meg mit akar jelenteni? Főleg úgy, hogy mellette van Columbo hadnagy. Nincs köztük óriási különbség. Vagyis van. Columbo óriási (nem igazán óriás, csak életnagyságú, de az is sok) és eléggé elveszett a Falk Miksa utcában. A mókusnak bizonyíthatóan nincs semmi köze Peter Falk Miksához, mégsem olyan egyszerű, mint a Kolodko-szobrok többsége. Valamit jelent, valamit mondani akar, nem csak úgy ott van. Pedig ez a „csak úgy ott van” volna a lényeg. Ez figyelmeztet mindannyiunkat, hogy csak úgy itt vagyunk. Együtt, egy időben, és ez a tény önmagában is közösséget formál belőlünk. Együtt vagyunk itt, együtt a húsokból és a bronzból vagy rézből öntött társakkal. Akinek nem tetszik, jöhet a baltájával, és szépen leverheti a fejünket.

Az írás a Fidelio és az ÉnBudapestem közötti együttműködés részeként jelent meg.