A Párisi udvar tervezője nélkül a Nagykörút is egész más lenne

Rabul ejtő könyv jelent meg Schmahl Henrik munkáiról

Mindannyian érezzük, milyen az igazi pesti bérház. Ha máshol nem, hát külföldön járva csodálkozunk rá néha egyikre, másikra, hogy „jé, ez akár otthon is lehetne”. Budapesten járva szinte fel se tűnnek ezek az „átlagos” épületek. Pedig a neoreneszánszon, az eklektikán, az időnként giccsbe hajló historizmuson belül is akadnak remekművek. Ezeknek az alkotóiról azonban nagyon kevés szó esik. Az idehaza stílust teremtő Ybl Miklós nevét szinte mindenki ismeri, de mi a helyzet a követőivel? Róluk jóval ritkábban hallani, pedig Schmahl Henrik például igazán megérdemelné a figyelmet.

Zubreczki Dávid írása.

Az elmúlt években azért szerencsére gyakran emlegették, hiszen fő művét, a Párisi udvart épp tavaly alakították szállodává Nagy Csaba és Pólus Károly (Archikon) tervei szerint. Na de mit lehet tudni a többi házáról? Miket és hol alkotott? Az Építészet mesterei sorozat legújabb darabja, Kelecsényi Kristóf Schmahl Henrik című könyve erre is választ ad.

A könyv borítója

A Sisa József szerkesztette Építészet mesterei sorozat könyvei mind alapművek. Olyan fontos információkat gyűjtenek össze a 19. második és a 20. század első felének építészeiről, amelyeket máshol csak nehezen talál meg az ember. (Az idén megjelent Árkay című kötetről Bartha Dorka írt karácsonyi könyvajánlójában.) Persze az ilyen kiadványok nem feltétlenül a legszélesebb közönséget célozzák meg, sokkal inkább azokat, akik jobban el akarnak mélyedni egy-egy alkotó életművében, vagy egy korszak építészetében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy ilyen írás ne lehetne olvasmányos vagy akár szórakoztató.

Ha a borítón Kelecsényi Kristóf nevét látom, az nekem garancia arra, hogy azt a könyvet élvezettel lehet olvasni, a benne szereplő információk pedig hitelesek, megbízhatók. Hogy mennyire könnyeden és szórakoztatóan tud írni, arra a legszebb bizonyíték, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt – akkor még egyetemi hallgatóként – az egyik legjobb építészeti blogot írták Zsámboki Miklóssal. Kelecsényi azóta elismert művészettörténész lett, a századfordulós építészet keresett szakértője. Elég nagyot ment idén, hiszen társszerzője volt a Pajzsokra emelt történelem című könyvnek (melyről itt írtam recenziót), és a szintén Sisa József szerkesztette Az Országház építése és művészete című kiadványnak (melyről hamarosan írni fogok). Az Építészet mesterei sorozat legfrissebb tagja azonban teljesen önálló munkája, alighanem erre a legbüszkébb a 2020-as termésből – teljesen joggal.

Budapest, Teréz krt. 1-5., a Schossberger bérházcsoport homlokzata, Fotó: Kelecsényi Kristóf

A kötet azért is különösen izgalmas, mert az épületek mellett az építész életét is megismerhetjük belőle, ezeken keresztül pedig Budapestnek ezt a lenyűgözően izgalmas korszakát. A Hamburg mellett született Schmahl Henrik német volt, gyakorlatilag élete végéig nem tanult meg igazán jól magyarul. Ám a nyüzsgő és robbanásszerűen fejlődő világvárosban ez cseppet sem okozott gondot – ahogy számos más, hasonló karriert befutó pályatársának sem.

Budapest, Rákóczi út 7., a Stern-ház homlokzatának részlete, Fotó: Kelecsényi Kristóf
Budapest, a Rimanóczy-ház, vagyis az Uránia főhomlokzata. Fotó forrása: Wikimedia Commons, Felhasználó: Backofbourke99

Karrierje gyönyörűen kirajzolja a város és az építészeti stílusok fejlődését. Két legismertebb munkájánál keleties, egzotikus elemekkel dolgozott, amit ma előszeretettel emlegetünk „mórként”. Az egyik a mai Uránia Nemzeti Filmszínház (eredetileg Stern Károly üzlet- és bérháza), a másik a Párisi udvar (egykor a Belvárosi Takarékpénztár Rt. háza).

Az életmű azonban ennél sokkal nagyobb. Bérpalotáival nemcsak egyszerűen követte Ybl neoreneszánsz munkáit, de közvetlenül tőle tanult, az irodájában dolgozott. Neki köszönhető az Andrássy út és a Nagykörút számos kiemelkedő palotája, és az ő tervei szerint épült meg az első modern áruház a fővárosban. Olyan technikai, szerkezeti megoldásokat alkalmazott, amiket korábban még senki nem használt a fővárosban, és úttörő szerepe volt a kerámia alkalmazásában is.

Igaz, ma már kevesen gondolnák, hogy a Párisi udvar egyedi karakterét adó díszes burkolat egy része tulajdonképpen szükségmegoldás, azok a faragott kövek helyére kerültek a menetközben megváltozott tervek szerint.

A Párisi udvar építésének története amúgy is az egyik legérdekesebb, legizgalmasabb fejezete a könyvnek. Olyan, mint egy bűnügyi regény vagy háborús beszámoló, amelyben naplószerűen követhetjük végig a pályáztatás, a tervezés és az építés folyamatát. A buktatókkal teli folyamatban újabb és újabb problémák bukkannak fel, amiket sorra kreatív áttervezésekkel, átszervezésekkel kell megoldani. Közben beleolvashatunk abba, hogyan követi az eseményeket a sajtó, mit szólnak a munka haladásához a versenytársak, a megrendelő, a szakmai szervezetek vagy épp az önkormányzat. Szívesen megnézném az egészet egy minisorozatként valamelyik streaming szolgáltató oldalán.

Budapest, a Teréz körút 47 belső udvari homlokzatának részlete, Fotó: Kelecsényi Kristóf

A szerző nem idealizálja Schmahl alakját, igyekszik hitelesen, több oldalról megvilágítva bemutatni. A könyvből kiderül például, hogy milyen – olykor nehezen védhető – módszereket vetett be egy-egy pályázat megszerzéséért, ám az is, hogy ha szorított az idő, olyan munkákat is elvégzett, amelyekre nem is szerződött.

Nem kétséges, ma is hasonlóképpen zajlanak a nagyberuházások. Mint ahogy az is biztos: ezekről is alighanem csak száz év múlva olvashatunk hiteles beszámolókat.

A Haggenmacher palota homlokzatának részlete, Budapest, Andrássy út 52., Fotó: Kelecsényi Kristóf 
Budapest, Teréz körút 32. homlokzatának részlete, Fotó: Kelecsényi Kristóf