Molnár Piroska: Budapest a törzshelyem

Sorozatunkban Budapest díszpolgárai osztják meg velünk a fővároshoz kötődő személyes történetüket.

Molnár Piroska színművész idén vehette át a megtisztelő címet, ennek apropóján mesélt arról, hogyan fedezte fel apránként a várost, és vált szinte tősgyökeres pestivé.

Fotó: Gordon Eszter

Nekem nincsenek kisebb törzshelyeim. Nekem egyetlen nagy törzshelyem van: Budapest. Úgy egészében. Minden része képes élményt adni, semmivel sem összevethető ez a speciális Budapest-hangulat. Szinte tősgyökeres pestinek érzem magam, noha főiskolásként kerültem a fővárosba. Kollégista voltam a Vas utcában, onnan eleinte nem is mertem kimozdulni a „nagy ismeretlenbe”, csak a főiskola környékére merészkedtem, távolabbra nem. Annyira nem tudtam az első főiskolás évemben, mi merre van, hogy egyszer a Bazilika előtt vártam valakire másfél órát, aki kérte, hogy az Operánál találkozzunk. Összekevertem az épületeket. Apránként, részenként, utcánként kezdtem felfedezni a várost. Vasárnaponként elgyalogoltam a kollégiumból az Erzsébet híd pesti hídfőjéhez, ott volt a menzánk hétvégén. Másodévtől az osztálytársaimmal már színházról színházra jártunk, s kinyílt előttünk az esti Pest. Már nem tartottam attól, hogy a város elnyel. Így vagyunk más esetben is: a megismerés oldja a félelmeinket, ettől aztán közelebb kerülünk az elfogadáshoz. Én annyira közel kerültem, hogy beleszerettem Budapestbe. Bár leginkább a Donáti utcába, ahol 52 éve lakom, egy több mint százéves társasházban. Van egy udvari szobám, a Várra néz, egy vendégszoba, és ha egy barátomnak, tanítványomnak éppen szüksége van szállásra, tudja, hogy hozzám jöhet.

Őrületes varázsa van attól Budapestnek, hogy kettészeli a Duna. A folyó nekem a megújulás, a hatalmas víztől még élőbb, még elevenebb, még áradóbb Budapest.

Lejegyezte: Karácsony Ágnes. Az írás a Fidelio és az ÉnBudapestem közötti együttműködés részeként jelent meg.