Fischer Ádám: Az első csöngetés

Sorozatunkban Budapest díszpolgárai osztják meg velünk a fővároshoz kötődő személyes történetüket.

Fischer Ádám karmester, aki 2009 óta a cím birtokosa, elárulta egy kedves szokását, amely kimondottan az Akácfa utcához kötődik.

(Fotó: Csabai Kristóf)

Ezt a titkomat először osztom meg a nyilvánossággal: nekem van egy „Budapest-időm”. Csak az enyém, és kizárólag csak az Akácfa utcában „kapcsol be” bennem, hajszálpontosan a Kispipa étterem előtt. Elmesélem röviden az „én időm” történetét. Gyerekkoromban az Operával szemben laktunk, az Andrássy út 27-ben, és a Somogyi Béla utcai általános iskolába jártam, a Blaha Lujza tér mellett, mert akkoriban odajártak a Magyar Rádió Gyermekkórusának a tagjai. Elindultam reggelente otthonról, az Akácfa utcán gyalogoltam szépen, nagyjából az út felét tettem meg a Kispipa étteremig, és minden reggel ott néztem rá először az órámra: mennyire kell futnom, hogy beérjek az első csöngetésre. Mindig rohantam a Kispipától, mert mindig késésben voltam. Máig kihat ez a szokásom: bármikor az Akácfa utcába tévedek, a Kispipánál – most már a Kolodko Mihály-féle mini Seress Rezső-szobrocska előtt – automatikusan megnézem az órámat, és abban az esetben is sietni kezdek, ha még lenne időm sétálva odaérni valahova.

Tehát a Kispipa gyerekkoromban kapta meg a jelentőségét nálam, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy egykor Seress Rezső zongorázott a vendéglőben, s tette legendássá a helyet. Seress mondta azt is: ő olyan tősgyökeres pesti, hogy ha csak átmegy Budára, máris honvágya van. Én is ilyen vagyok, annak ellenére, hogy Hidegkúton van egy házunk. De Budapest nekem is valahogy inkább Pest. Budában is azt szeretem, hogy a pesti oldalra látok.

Az írás a Fidelio és az ÉnBudapestem közötti együttműködés részeként jelent meg.