Fehér Renátó: Álmatlanság

Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban álló „Pesti nők 1956” kiállításhoz kapcsolódóan született.

Jó, hát akkor itt fogunk aludni.

1956. november ötödike van. Hétfő. Keleti parti idő szerint délután kettő. Vonakodva dől New York állam vendégházának heverőjére. Még október volt, amikor utoljára a saját ágyába feküdt le Pesten, utána soha többé. Most lassan negyven órája van ébren. Ezalatt maga mögött hagyott fél tucat időzónát, de az effajta kimerültség tudományos diagnózisára csak egy évtized múlva kerül majd sor. Az óceánt átrepülő miniszternek és a hajnalban már forgolódó szövőlánynak, aki ő egykor szintén volt, még ugyanúgy omlók az álmatlan álmai. Aki aludta valaha ki magát igazán, az menjen cukrászkisasszonynak. A vendégházból táviratot küld az ENSZ-be: fogadna-e mihamarább, Excellenciás Uram? Ebéd New York kormányzójánál, reggeli a polgármesterrel.

„Barátság! A magyar egyetemi és munkásfiatalság cselekedeteit illetik a dicsérő szavak. Ez az ország a mi országunk, az éhezőké, a rongyosoké, a hajléktalanoké, akiknek önmaguknak kell élelmet, ruhát és hajlékot teremteniök. Vigyázunk a gyárakra, a bányákra és a földekre, amelyek a nép kezében kell, hogy maradjanak, és nincs kétségünk abban, hogy ehhez segítséget kapunk mindenhonnan és mindenkitől.” Bal öklét üdvözlésképp az ég felé löki, ettől feszengnek kicsit az egybegyűltek, akik másnap itt közel kétharmaddal választják újra a republikánus Eisenhowert.

Első sajtókonferenciáját még a reptéri terminálban megtartja. Leszállás után beoltják fekete himlő ellen. New Yorkban, az idlewildi reptéren helyi idő szerint reggel nyolc körül landol a gépe. Egyetlen nő van a fedélzeten, az is ébren, töpreng az éj nagy odva mélyén. Hiába énekli most valahol Boross Ida, hogy hozzátok száll minden álmom. Otthon forgószél, idefent turbulencia. Égbolt, felhők, vén hold, szellők. Viszi a ködöt az idő, viszi az időt a köd. Tankolás az írországi Shannonban, ahonnan akkoriban neki szokás veselkedni az óceánnak. Interjúk Frankfurtban, előtte Münchenben. Délután ötkor Kreisky osztrák külügyi államtitkár kíséri a géphez a schwechati reptéren. Mögötte nem mormolja senki, amit Klimt az Amerika felé elhajózó Mahler után: Es ist vorbei, valami épp múlik el. Utoljára lép át magyar határt, amikor délben Sopronból visszaindul Bécsbe. Átvenni az ENSZ-megbízólevelet a magyar miniszterelnöktől Pesten: már lehetetlen. Kora délelőtt Sopronba megy, nem először az elmúlt huszonnégy órában, de messzebb megint nem jut.

Nagy Imrével valamikor reggel nyolc óra előtt beszél utoljára telefonon, mert aztán már csak Bibó marad a Parlamentben. Az osztrák szociáldemokrata párt Löwelstrasse 18. szám alatti bécsi székházában személyesen is tájékoztatják, hogy szülővárosa ma arra ébredt: lövik szét. Nem volt még sem miniszter, sem Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje, amikor három napja a Szocialista Internacionálé ülésére Bécsbe jött. A kormány a helyén van, csapataink harcban állnak, jelenti be Nagy Imre a Szabad Kossuth Rádióban közép-európai idő szerint hajnali öt óra húszkor. Vasárnap van. 1956. november negyedike.

Kéthly Anna Bécsben ébred.

_________________________

Az írás egy tíz részből álló sorozat része, amely a Városháza parkban 2020 november 16-ig látható Pesti nők 1956 kiállításhoz kapcsolódóan született. A novellák az Énbudapestem oldalon a Kult rovatban jelennek meg.

Felkért írók: Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Fehér Renátó, Karafiáth Orsolya Kiss Noémi, Kiss Tibor Noé, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegy Réka, Szabó T. Anna és Száraz Miklós György.

A kiállításhoz kapcsolódóan készített podcastunk ITT hallgatható meg, a kurátorokkal készített videónk pedig ITT nézhető meg.

_________________________

Ahány magyar, ahány budapesti, annyi történet 1956-ról. Azokról a napokról sokféle emléket, örömöt és fájdalmat, boldogságot és szomorúságot őrzünk. A történeteink ma is elevenen élnek: jelen vannak a Széna téren áthaladó villamosok suhanásában, a Corvin köz emléktábláin, a 301-es parcella csendjében, a józsefvárosi házfalak golyónyomaiban,
a Magyar Rádió hullámhosszain. Őrizzük és óvjuk a forradalmárok tetteinek emlékét, tiszteljük az itthon maradottak és az
emigrációba kényszerülők hazaszeretetét.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar nők, a pesti nők története is. A pesti nők is hősiesen vállaltak minden kockázatot, minden terhet, nyomtatták és terjesztették a röpiratokat. Ott álltak ők is a fegyveres őrszolgálatban, gyógyították a sebesülteket. A pesti nők is a végsőkig harcoltak. És közülük sokaknak sorsa lett a menekülés, sokan töltöttek éveket rideg börtönökben, sokukat hurcolta meg az elnyomó hatalom.

Ennyi évvel később sebeket gyógyítani nem lehet, de méltón emlékeznünk kötelesség. Budapest Főváros Önkormányzata egy arcképkiállítással tiszteleg az 1956-os pesti nők előtt.

A kiállításon természetesen nem tudunk mindenkit bemutatni, de reményeink szerint az egyes sorsok, a forradalomba történő
megérkezésük sokféle útjában felvillanthatjuk 1956 gazdagságát. Valljuk a sorokat és a gondolatokat, melyek az Élünk című illegális lapnak az 1956. december 4-i „Asszonyok tüntetésére” vonatkozó felhívásában áll: „Neveteket megőrzik a fiúk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!”

A névsor, a kiállítás képanyagának összeállításában, továbbá az emlékezetek megírásában Pető Andrea, Eörsi László és Rainer M. János történészek alkotta szakértői bizottság volt segítségünkre.

Éljenek az ’56-os pesti hősnők és hősök, éljen a magyar szabadság!

A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ NOVEMBER 16-IG.