Rákóczi tér: kéjhölgyek nélkül

Rég volt ilyen idilli hangulat a hajdan jóval zajosabb életet élő Rákóczi téren. - Rab László írása

Miként az ember, a hely is vonszolja magával a múltját. A Várhegyen lévő óriási japánakácról például az idősebbek ma is fel tudják idézni a Nagyfa-galeri körüli hajcihőt és bűnügyi krónikákat. Nincs ez másként a sokáig könnyűvérű nőcskék és élvhajhász urak által megszállt Rákóczi térrel sem. A kurvák ugyan eltűntek, de az emlékük itt maradt. Miközben a tér a 4-es metró megállójának idetelepítésével, na és az autós mozgási lehetőségek visszanyesésével egészen más arcát kezdi mutatni.

Nem a legjobbat, mert a metróállomás kissé belehasított a vásárcsarnok homlokzati képébe, nem könnyű például a hatalmasra nőtt fákról olyan fotót készíteni, amelybe valahogy ne lógna bele a modern beton pengeéle. A platán- és japánakác-matuzsálemek éppen tudnának mesélni a korábbi évtizedekről, amelyekben koros és lepukkant kurvák, olykor a lányokat csalafinta célra használó politikai rendőrök és persze a fákat támasztó stricik is szép számmal szerepelhetnének.

Régi hagyomány volt itt (az egykor fuvarosok és utazók által lakott vigalmi negyedben) a bárca, a kiegyezés után 1950-ig tartott a nagy menet, utána a szocializmus fülledt évtizedei következtek. Legendák lengenek, közte azzal a háború előtti poénnal, ami a közeli Nemzeti Színházban játszó Csortos Gyulához köthető. A színész szerette múlatni az időt errefelé, ám egyszer egy lány meglépett tőle, mire a spicces színész az ablakon kihajolva kurjongatta tele a környéket azzal, valaki nézzen már rá kuncsaftja körmére (ez itt szigorú körülírás – R.L.), merthogy előre ki lett fizetve a menet…

A Kádár-korszak korrupt rendőreiről, a beépült stricikről és más rémes alakokról szóló történetek ma is elevenen élnek, de azért a környék (a régi Kék Kakas utca nevéből származik a ‘kakaskodik’ kifejezésünk) ma már nem a szociológus doktoranduszok kincsesbányája. A helybéliek csöndes mosolygással nyugtázzák, hogyan lesz a kurvanegyedből zsúfolt belvárosi tér.

Csak idő kérdése az egész. – Nem sírjuk vissza – jegyzi meg egy korosabb úr, akit hagymáért szalajtottak délelőtt a vásárcsarnokba –, a ribik helyett vannak nekünk hajléktalanjaink. Itt dekkolnak a platánok alatt, de azt nem mondom, hogy nem mosdanak. Ott a medence a metróállomás fölött, helyben van a fürdőszobájuk.

Szembetűnő különben a tér gazdag növényzete, pompásan hatalmas fák meredeznek az égre, csoda, hogy megúszták az előző évtizedeket. A parkoló autók tetején megül a japánakác sárga szirma, ettől valahogy jó hangulata van a térnek. A keskeny út járda melletti sávját úgy vágták vissza, hogy a körútra való kihajtást egy belógó járdadarabbal korlátozták. Maradt egy árva sáv, az pedig nem túl sok. Se nappal, se éjjel nem elég arra, hogy tömegesen megálljanak itt az autók.

Szépen hömpölyög a körút forgalma a virágzó fákhoz passzoló sárga villamossal, és a szintén „elcsent” egy-egy sávval mindkét oldalon, amelyet a város nagylelkűen a biciklistáknak engedett át. Van ugyan miatta háborgás, de a Rákóczi térről nézve jól mutat a dolog. Nem özönlik át a téren a fél város, a gyakori torlódások miatt másféle utat kell(ene) az autósoknak választaniuk.

De hát ez most, amikor élesbe kapcsolt városszerte a csillapításos láz, eléggé bajosnak tűnik. – Mindegy, meg kell lépni, nem lehet vele tovább várni – mondja az átkozódó taxisok közelében egy hatvanon túli (!), a kormányra cekkert akasztó biciklista. – Itt nőttem föl, ide jártam iskolába, emlékszem, amikor a nőket kisöpörték, az se tetszett sokaknak. Háborogtak a taxisok, meg tudom, hogy egyes rendőrök is, más buli után kellett nézniük. Aztán csak vége lett annak is, és lássatok csodát, meg tudunk lenni nélkülük.

Csönd van, nyár. Béke és nyugalom honol a környék utcáiban. A szokásos lomtalanítás még több kósza autóst elriaszt. De jön majd a szeptember, több lesz a gyerekkel az iskolába vagy edzésre rohanó szülő. A helyiek a piac előtt azt jósolják, lesz itt ősszel megint olyan tülkölés, hogy beszakad tőle a dobhártyájuk. De erről majd inkább beszéljünk akkor, amikor odaérünk. Addig ki kell élvezni a járványnak és a csillapításoknak köszönhető csendet. Rég volt ilyen idilli hangulat a hajdan jóval zajosabb életet élő Rákóczi téren.

Szöveg és fényképek: Rab László