Sziget a Blahán

Csak pár fokkal kell mérsékelni a kinti nagy meleget, akkor érjük el vele a legjobb hatást.

Tengert idevarázsolni elég nehéz lenne, bár néhány lépésre a Blaha Lujza tértől a Szent Rókus kápolna falán levő mérce mutatja, mekkora víz állt itt 1838 tavaszán. A kevés úszni tudó nemes közül akkor emelkedett ki ezzel a képességével báró Wesselényi Miklós, akit később árvízi hajósként kezdtek emlegetni. – Rab László írása

Ha tenger nincs is a Blahán, sziget már van, kettő is egymás mellett, a buszra szállókat segíti a nyári hűsölésben. Trükkös szerkezetek, nincs bennük légkondi, mégis az az érzése támad az embernek, amikor „kiköt” a széljárta kalitkában, hogy néhány fokkal hűvösebb van. És ezt el lehet érni azzal is, hogy színes szalagok libegve cserélik ki a levegőt a borostyánnal befuttatott dobozkában. Sokan kipróbálhatták az elmúlt hetekben, aki kitalálta, nem okozott vele csalódást.

Fotó: Rab László

Ezt az élményt megerősítette az az idős asszony is, aki a sziget „belsejében” egy padon ücsörögve mesélt régi élményeiről, köztük elsősorban arról, hogy a Klauzál Gábor utcában lakva milyen gyakran átsétált egykor a régi (bontás előtt felrobbantott) Nemzeti Színház művészbejárójához. Hogy találkozhasson Gózon Gyulával és Bajor Gizivel.

Hogy pontosan hol volt a művészbejáró, arra vonatkozóan is eligazítást kaptunk tőle. Egészen pontosan ott, mondja az idős asszony, ahol ma a színházra emlékeztető szobor áll a vigyorgó és a sírós pofával, közel a járdához és az aluljáróhoz.

Fotó: Rab László

Alig ülünk tehát le egy pillanatra a hőségszigetre, máris alkalmunk nyílik nagyobb képzeletbeli utazások megtételére. A múltban való utazásokra gondolunk, s nem a környéken csalhatatlanul jelenlevő pszichedelikus helyzetekre. Kilátni ugyanis a szigetről a „tengerre” is, a sokat látott tér hullámverte szegleteibe, ahol szerencsétlen sorsú emberek kapálóznak a lapátokkal, aztán vagy elsüllyednek, vagy sikerül átevickélniük a túlpartra. A hajléktalanok csöndben meghúzódnak a betonpárkányokon, nem törekednek hűsölni a szigetekre, mert nem utaznak innen sehová. Itt élnek, a nyílt tengeren próbálnak halat fogni. Legtöbbször nem sikerül.

Nekem is vannak élményeim, amikor lehuppanok a hőségszigetre, s elfoglalom a helyem ebben a szikár, vad vidéket látványában fellágyító újításban. Szemben a régi sajtóház helyén irodaház épült, egykor onnan irányították a forradalmat, máskor előtte, mögötte lőtték szét az oroszok, a németek, a magyarok a környéket. Itt szerkesztették évtizedeken át a Népszabadságot és más lapokat. Emlékszem, volt egy foghíj szemben, éppen a Klauzál Gábor utca és a Rákóczi út sarkán, az ilyen szabad placcokon parkolósok gazdagodtak a rendszerváltás után, mígnem megvette ezt is a multi, s épített egy nagy irodaházat. Jól látszik a színes szélmozgató fecnik alatt, hogy az új ház homlokzatára felkerült a régi színházi épület sziluettje. Fura látvány, de a hűvösből nézve ezt is meg lehet bocsátani.

Az jut még eszembe, hogy ide lehetne hozni tréningre azokat buszsofőröket, akik a kinti 35 fokos melegben szeretnek alaszkai hideget a nyakunkba zúdítani. Itt, a hőségszigeten normálisan működik a folyamat, hiszen csak pár fokkal kell mérsékelni a kinti nagy meleget, akkor érjük el vele a legjobb hatást. S a jelek szerint nem kellenek hozzá méregdrága masinák.

Borítófotó: Rab László